Századok – 2017
2017 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ablonczy Balázs: Keletre magyar! A magyar turanizmus története (Ungváry Krisztián)
TÖRTÉNETI IRODALOM 469 Ablonczy nyilván nem kívánt kész ítéleteket erőltetni olvasóira, elsősorban a megértetés szándékával fordult vizsgálódásának tárgya felé. A kihívás nagyságát érzékelteti, hogy minden jóindulata és empátiája ellenére ebben az Ablonczy-műben található talán a legtöbb rendkívül erős jelzős szerkezet: szereplői „önértékelési zavarral” küzdenek, „monomániásak”, megjelenésük „mint mindig most is tájfunszerű”, a tárgyalt személy „a magyar egyesületi élet másik sorscsapása.” Megértés igénye nélkül csakugyan nem lehetséges a racionális elítélés. A turanizmus mint eszmerendszer pedig eléggé feladja a leckét. Elég, ha csak 19. századi szereplőinek életrajzait nézzük. Vámbéry Ármin, aki még Vambergerként egy koldussszegény talmudista gyermekeként látta meg a napvilágot, vagy Cholnoky Jenő a híres földrajztudós érdemei szakterületükön kétségbevonhatatlanok. Ráadásul mindketten elkötelezett turanistáknak számítanak. Ablonczy elképesztő életsorsokat mutat be a feministából lett vércsoportelemző földbirtokos lányon át a turáni egyistenhívő rádióműszerészen át a lövészárokásó gép feltalálójáig és egyetemi pofozkodások főszereplőjéig. Ablonczy a turanizmus kapcsán több lehetőség közül választhatott. Tárgyalhatta volna szigorú eszmetörténeti szempontból, elkülönítve egymástól a különféle áramlatokat – ebben az esetben viszont nem fűzhette volna fel mondanivalóját kronológiai szálra. Vizsgálhatta volna a turanizmus különböző állításait a tudományosság szempontjából – ebben az esetben azonban az olvasó semmit sem tudott volna meg az eszmerendszer társadalmi beágyazottságának okairól. Mivel a turanizmus rendkívül összetett eszmerendszert takar, az a lehetőség is adott volt, hogy egyfajta kaleidoszkóp gyanánt ismerteti a magyar társadalom turanizmushoz kapcsolódó részeit. Minden jel szerint a szerző ez utóbbi megoldást tartotta leginkább célravezetőnek, azonban módszere hátránya, hogy a kötet struktúrája apró történetek csokraira esik szét. A könyv kilenc fejezetre oszlik. Fejezetcímeik már önmagukban is jelzik a szerző irodalmi vénáját és a történetek személyességét. Bevezetőként az „Egy sütet kenyér” című fejezet szolgál, amely a „Turáni dalok” című alkotásával a 20. század elején hatalmas közönségsikert elérő, de mára teljesen elfeledett Zempléni Árpád sorsába enged bepillantást. Az „Ilosvay György levelet ír” és „A pillanat” című fejezetek a turanizmus többé-kevésbé romlatlannak nevezhető 19. századi indulását mutatják be. Az „Ezüstkor” a turanizmus 1918 utáni perió dusát tárgyalja, egészen 1944-ig, amikor a szerző maliciózus megfogalmazásával „Turán eljött Budapestre”. A „Székelyek, pogányok, vadászok” és a „Hétköznapok és ünnepek Turániában” fejezet kísérletet tesz a téma ágas-bogas kultúr- és eszmetörténeti részkérdéseinek bemutatására. Itt lett volna érdemes kibontani a turanizmus antiszemita jellegének egyik nagy paradoxonát, nevezetesen hogy nemcsak a turanista tanok első összefoglalója, Vámbéry Ármin volt zsidó, hanem 1944 előtt a turanista művészek fő vásárlóközönsége is a zsidó nagypolgárság tagjaiból került ki, elsősorban azért, mert asszimilációjukat a minél nemzetibb művészet – esetünkben a magyar szecesszió legjobb képviselői – finanszírozásával kívánták demonstrálni. Megindító és sokat mondó dokumentuma ennek Ritoók Emma levele egy barátjához 1924 nyarán: „Tegnap egy végtelen kedves régi ismerősöm volt nálam Remsei Jenő a festő – évek óta nem láttam. Vad magyar, sőt turáni, vagyis nem kellenek neki a vics-ek és a szki-ek
