Századok – 2017
2017 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Hornyák Árpád (szerk.): A Horthy-korszak Magyarországa jugoszláv szemmel. Délszláv levéltári források Magyarországról 1919–1941 (Hamerli Petra)
TÖRTÉNETI IRODALOM 466 „az olasz követség vált a magyar társasági elit találkozóinak fő központjává”. Hangot adtak annak a véleményüknek is, hogy a magyar vezetés nem utolsó sorban Jugoszlávia ellenében törekedett az olaszokkal való mélyebb szövetség kialakítására (9. dok.). Ez az irat remekül példázza a bevezetőben megfogalmazottat, miszerint Jugoszlávia viszonyát Magyarországgal szemben a bizalmatlanság jellemezte leginkább (24.). Külpolitika tekintetében a belgrádi kormány azokat a magyar lépéseket kísérte élénk figyelemmel, amelyek hatással lehettek a jugoszláv politikára. Így hangsúlyosan jelenik meg a forrásokban Magyarország viszonyulása a kisantant államaihoz, Olaszországhoz, Törökországhoz és a horvát szeparatistákhoz. Utóbbiak tevékenységéről, és a külföldi államokkal – köztük Magyarországgal – történő kapcsolatkereséséről a hivatalos belgrádi körök alapos információkkal rendelkeztek (32. dok.). Jugoszlávia jócskán birtokolt magyarlakta területet, így kiemelt figyelmet kapott Belgrádtól a magyar revíziós politika és annak külföldi – brit, olasz, német – támogatása is. A forrásokat olvasva szembeötlő, hogy a jugoszlávoknak már 1924-től kezdve voltak értesülései arról, hogy Magyarország nem tartja be a trianoni békeszerződés fegyverkezésre vonatkozó rendelkezéseit, s Győrben már ekkor harci járművek gyártása folyhatott (27. dok.). Ugyancsak tájékozottnak bizonyult a jugoszláv kormány az olyan, kifejezetten a revíziós propagandának intézményes háttereként alapított szervezetek tevékenységről, mint például a Területvédő Liga (37. dok.), vagy a revizionista szellemben zajló oktatásról (51. dok.). A magyar–jugoszláv kapcsolatokat közvetlenebbül befolyásoló tényezőket a határkérdés, a magyar kisebbségek (ezen belül az optánsok), és a kereskedelmi egymásrautaltság jelentették. A határokkal a délszláv állam elégedett volt, Magyarország azonban – az önállónak elismert Horvátország kivételével – célul tűzte ki a Jugoszláviához került magyarlakta területek visszaszerzését (25.). A jugoszláv–magyar határ esetében specifikusnak számított a baranyai kérdés, ugyanis a terület 1918 és 1921 között szerb megszállás alatt állt. A jószomszédi viszony nyilvánvalóan megkívánta az ehhez hasonló vitás pontok rendezését (5. dok.). Ami a kisebbségeket illeti, Magyarországon nem képviseltette magát számottevően a délszláv lakosság. Jugoszláviában ezzel szemben mintegy 300 ezer főre tehető a magyarság lélekszáma a korszakban, ami jelentősnek számított. Ennek ellenére a magyar politikai elit az elcsatolt területek közül a Délvidéket tartotta legkevésbé jelentősnek, és ennek megfelelően a délszláv állammal szemben támasztott revíziós követelésekhez sokkal kevésbé ragaszkodott, mint Erdély, vagy a Felvidék visszaszerzéséhez (27–29.). A vajdasági magyarságról a jugoszlávok elismerték, hogy kitűnő munkaerőt képviselnek – elsősorban a mezőgazdasági és az ipari foglalkozások területén –, azonban az önszerveződő tevékenységük miatt erős kritikával illették őket, köztük olyan jelzőkkel, amelyek rendkívül radikális, irredenta népcsoportként jellemezték a magyarokat (92. dok.). Magyarország és Jugoszlávia kapcsolataiban a nagyhatalmi érdekeltség, azaz a „szereplők” helye az európai nemzetközi viszonyrendszerben bizonyult a legmeghatározóbb tényezőnek. A szerző Olaszország, Németország, Nagy-Britannia és a másik két kisantant állam szerepét emeli ki, s elsősorban a jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződést (1940. december 12.) megelőző tárgyalások időszakát kezeli hangsúlyosan a bevezető tanulmányban (30–36.).
