Századok – 2017
2017 / 2. szám - KRITIKA - Ignácz Károly: A korrektívumok és jelöltajánlás kérdése a Horthy-korszak választási rendszerében. Hozzászólás Hollósi Gábor: Az 1937. évi választójogi novella című közleményéhez
A KORREKTÍVUMOK ÉS JELÖLTAJÁNLÁS KÉRDÉSE A HORTHY-KORSZAK VÁLASZTÁSI RENDSZERÉBEN 448 maga a voksolás.”).18 A magyarázatot a titkosság és az ajánlás kérdésének elté rő jellege adja meg. A titkos szavazás egy általános, és mint utaltam rá, a korabeli Európában általánosan elfogadott alapelv volt, és az 1930-as években már Magyarországon is majdnem minden politikai erő elismerte a szükségességét, még ha a megvalósítása egyéb okok miatt jócskán el is húzódott. Részletes és hosszú vitákat nem folytattak róla – már nem is lett volna miről –, az ellenzék is csak időről időre szemére vetette a kormányoknak, hogy még mindig nincs titkosság. Ehhez képest az ajánlásnál nem két lehetőség közül lehet választani, hanem egy többtényezős rendszert kell megalkotni, amelyre nem volt, és mai napig sincs általánosan elfogadott, „tökéletes” megoldás – elég, ha itt az 1990 utáni magyarországi demokratikus választások ajánlási problémáira és vitáira utalunk. A Horthy-korszakban ezért a szigorú és visszaélésekkel terhes ajánlási rendszer értelemszerűen a választások lebonyolításának állandó, gyakorlati problémáját jelen tette, amely sokszor vált panaszok és petíciók tárgyává, és amelyről általában és a különböző konkrét javaslatok kapcsán is hosszú és részletekbe menő vitát lehetett folytatni. Abból azonban, hogy a politikai, és főleg a parlamenti vitákban esetleg többet olvashatunk az ajánlási rendszerről mint a titkosságról, még egyáltalán nem következik az, hogy az előbbi fontosabb alapkérdés lett volna az utóbbinál. Hollósinak az a korábban már idézett állítása, hogy az újabb szakirodalom „nem fektet megfelelő súlyt” az ajánlás kérdésére (1507.), szintén bizonyítatlan maradt, és inkább annak az ellenkezője igaz: a szerző a szűkebb témájával kapcsolatban sem foglalkozott eleget más történészek munkáival. Ehhez szorosan kapcsolódik az a véleménye, hogy a „választási visszaélések története ugyan már kutatottabb terület, de a visszaélések okai nincsenek mélységükben feltárva.” (1508.) – ez is konkrét hivatkozás és igazi kifejtés nélkül. Ha pedig megnézzük, mire támaszkodott e témáknál Hollósi, akkor mindössze egy utalást találunk: Pamlényi Ervinnek a korszak választási visszaéléseiről szóló 1958-as munkáját ajánlja olvasói számára (1493. 65. lábjegyzet). Így írásából érthetetlen módon hiányzik Ruszoly József alapmunkája a választási bíráskodásról, amelyben ráadásul külön kigyűjtve szerepelnek a képviselőajánlással összefüggő panaszok.19 Ez azért is furcsa, mert Hollósi az országgyűlési vitát követve két olyan konkrét ügyet (Budapest déli választókerületében 1931-ben és 1935-ben) is 18 Ruszoly József: A választási bíráskodás Magyarországon 1848–1948. Bp. 1980. 439–440.; Boros Zs.: Parlamentarizmus Magyarországon i. m. 245. 19 Ruszoly J.: A választási bíráskodás i. m. 439–452.
