Századok – 2017
2017 / 2. szám - KRITIKA - Ignácz Károly: A korrektívumok és jelöltajánlás kérdése a Horthy-korszak választási rendszerében. Hozzászólás Hollósi Gábor: Az 1937. évi választójogi novella című közleményéhez
IGNÁcZ KÁROLY 447 a tévedésekre, rossz értékelésekre – ehhez azonban komoly és alapos érvelésre van szükség. Hollósi ehhez képest azzal gondolja elintézni a dolgot, hogy „a nyílt szavazás csak egy volt a korrektívumok közül, s az ajánlási rendszer miatt sokszor egyáltalán nem is került sor szavazásra”. (1508.) Itt azonban nem számol azzal az egyébként nyilvánvaló és ismert összefüggéssel, hogy a nyílt szavazás hatása kiterjedt az egész választási rendszerre, így az ajánlásokra is, azaz nemcsak a szigorú ajánlási rendszer, hanem pont a nyílt szavazás miatt volt az egyhangú, egyjelöltes választókerületek aránya magas 1926 és 1935 között (27–44%).14 Ha Hollósi az ilyen kerületek arányát – részben pontatlanul – nemcsak ezen időszak három választásánál adta volna meg (1488.), hanem kitér az 1939-es, jóval alacsonyabb adatra is (7,4%),15 akkor talán szembeötlik számára, hogy a titkosság bevezetése szerepet játszott az egyhangúság visszaszorulásában. 16 Mégis, miért tűnik ennyire problémásnak, vitatottnak a Hollósi által vizsgált ajánlási rendszer a korabeli politikai szereplők körében? Mert abban az állításában azért van igazság, hogy az „1925. évi választójogi törvénynek a jelöltajánlási rendszere volt a legsebezhetőbb része a gyakorlatban [!]” (1488.).17 Ahogy ilyesmire utalt korábban Ruszoly József („Az ajánlás e korszakban a választási küzdelem [!] egyik legdöntőbb szakasza volt”, ahol sok jelölt eleve elvérzett.) és Boros Zsuzsanna is („A jelöltállítás, a választásokon való indulás lehetőségének megszerzése talán még fontosabb aktusa volt a választási folyamatnak [!], mint 14 Ezek az adatok az egyéni, nyílt szavazásos választókerületeken belül mutatják az egyhangú kerületek arányát. Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza. I–III. Bp. 2001. I. 43., 50., 58. – Az egyhangúság adatainál Hollósi is utal oldalszámok nélkül a Hubai-atlaszra, de 1926-ra rossz arányt ad meg. 15 Ez az egyéni, immár titkos kerületeken belül az egyhangú kerületek aránya. Uo. 66–67. 16 Természetesen az egyhangúság visszaesésében számos tényező szerepet játszott. A választási rendszeren kívüli fontos ok a megváltozott politikai helyzet és az átformálódó pártstruktúra, azaz a szélsőjobboldal előretörése. Az ajánlási rendszer hatása kettős volt: részben könnyebb lett (kevesebb ajánlás kellett), de a szigorítások (kaució bevezetése; a kormány az utolsó pillanatig titkolta az új választókerületi beosztást és igen rövid időt hagyott az ajánlásgyűjtésre) is jelentősek voltak, miközben a közigazgatási és választási szervek ellenzéket sújtó szigora és visszaélései megmaradtak. 1939-ben az új választási rendszer, főleg a titkosság bevezetése valószínűleg egyfajta, utólag illúziónak bizonyult reményt is jelentett a változásra, ami szintén az egyhangúság ellen hatott. Ez bizonyos párhuzamot mutat 1922-vel, amikor a bethleni új rendszer első választásán az ellenzék még sok helyen próbálkozott a küzdelemmel a nyílt szavazás ellenére, így az egyhangú kerületek száma szintén alacsonyabb volt (12% – az adatot lásd uo. 35.). 17 Ezt a gondolatot Hollósi, bár konkrétan nem jelöli, Zsedényi Béla korabeli kritikájából veszi át: „A gyakorlat rámutatott arra, hogy az erre [a képviselő-jelölésre] vonatkozó rendelkezések a[z 1925-ös] törvény legsebezhetőbb pontjai.” (A képviselőjelölés. Miskolc 1927. 4.)
