Századok – 2017
2017 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Kincses Katalin Mária)
TÖRTÉNETI IRODALOM 202 késztetést érez a jelen idő történetírói használatára. Gyáni Gábor fejtegetéseiből leszűrhetjük a tanulságot: mindezen eszközök tudatos, igényes alkalmazása a történész szakmai felkészültségét mutatja meg. A kötet következő írása Csukovits Enikőnek a Történelmi Szemlé ben megjelent, máig meg nem haladott, átdolgozott tanulmánya a magyarországi középkori órahasználatról, az időmérési eszközök technikai fejlődéséről. A középkori vízi-, gyertya-, napórák, az olajlámpások csodálatos tárgyi világába, a kerekes órák felfedezésének homályos időszakába, majd a mechanikus órák, közöttük is az Itáliából elterjedő nyilvános ütőórák sorába enged bepillantást tudomány- és technikatörténeti, egyben művelődéstörténeti tanulmányának bevezetőjében. A magyarországi közép- és kora újkori órahasználat feltárását korábban nem hasznosított forrásbázis alapján mutatja be. (Itt jegyzem meg, hogy a 16. századi céhes iratok feltárása a jövőben még tágíthatja a forrásbázist.) A szélesebb körű órahasználatot a 15. század második felében keletkezett források dokumentálják. Az írás a mechanikus órák megjelenésének következtében bekövetkező mentalitás megváltozásának kifejtésével zárul. A napi idő mérésének elterjedése a korábbi, évszakokhoz köthető, változó hosszúságú kánoni órák használatának időszakához képest alapvetően megváltoztatta a 15. században az ember időszemléletét Európában. Ugyanakkor a fennmaradó okleveles anyag a pontos dátumok meghatározása terén nagyon egyenetlen képet mutat. Egészen a 16. század első harmadáig támasztható alá forrásokkal a kétféle időmérés egymás melletti alkalmazása. Indokolt a kötetben szerepeltetni Tóth István György 1993-ban megjelent, napjainkig „időtálló” tanulmányát (Harangkongás és óraketyegés. A parasztok és kisnemesek időfogalma a 17–18. században), az Óra, szablya, nyoszolya című kiváló kötetéből. Tóth István György a bírósági jegyzőkönyveket használta forrásbázisként, és a korabeli mentalitás időtudathoz köthető legfontosabb jellemzőit tárta föl. Például a következő kérdéseket tárgyalta: hány éves kortól számított valaki öregnek? Hiszen a kora újkorban nem fiatalították, hanem öregítették magukat a saját korukat csak becsülni tudók, akik nem egy esetben bibliai kort szántak maguknak. A paraszti, kisnemesi időfogalomban a réginek mondott események nem konkrét évszámokhoz, hanem valamilyen emlékezetes eseményhez kötődtek – az emlékezeten alapuló viszonyrendszer alapján határozták meg a kor emberei egy-egy esemény időpontját. Tóth István György megállapítja: a korabeli paraszti, kisnemesi társadalom időképe a hagyományos, szóbeliségben élő világ gondolkodásmódját tükrözte, a hónapok, napok, pontos évszámok használata körükben még alig terjedt el. A főnemesség időérzékében a többi társadalmi rétegtől markáns eltérés figyelhető meg a 18. században. A főúri életritmus francia mintára terjedő társasági szokások szabta, éjjeli, ritmusa miatt elszakad a természethez igazodó, más társadalmi rétegek által megtartott időbeosztástól. Előbbiek időbeosztásukat zsebóráikhoz, a többiek a nap járásához, gazdasági te endőikhez, étkezésükhöz igazították. Ugyanakkor az óra fogalma mértékegységként már a 18. századi parasztok tudatában is jelen volt, bár a perceket nem használták. (Kiegészítésképpen itt kell utalni a ráolvasások szabta időtartamokról, azok funkciójáról szóló, a tanulmány megjelenése utáni, elsősorban néprajzi szakirodalomra.)
