Századok – 2017
2017 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Kincses Katalin Mária)
TÖRTÉNETI IRODALOM 203 A közép- és kora újkori időszakra vonatkozó tanulmányok sorát érdemes lett volna kiegészíteni legalább egy-két olyan közleménnyel is, melyek az itt közölt 25-15 évesnél frissebbek, illetve, ha erre nem volt mód, a szerkesztői előszóban utalni rájuk. Meg kell említeni, hogy nem a 2015. évi szimpózium volt az első a témában: többek között a Hajnal István Kör Kőszegen 2003-ban megtartott ülésének eredményeképpen már született egy fontos összeállítás (Személyes idő – történelmi idő. Szerk. Mayer László, Tilcsik György. Szombathely 2006.), továbbá talán érdemes lett volna reflektálni a kérdés legfontosabb nemzetközi és hazai szakirodalmát is összefoglaló kötetre (Szabó Péter: Élet- és időszemlélet a kora újkori Magyarországon. Bp. 2011.). A 19–20. századi tematikájú írások sorát Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje.” Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon című, 2000-ben a Pölöskei Ferenc köszöntésére összeállított tanulmánykötetben megjelent munkája nyitja. Kiinduló koncepciója: az időérzékelés, -használat társadalmi jelenség: az európai civilizációban a 14. század végétől mutatható ki, a városiasodás, majd az iparosodás következtében. A modern társadalom „óraorientált” időfelfogásával szemben, mint ahogyan az a 19. század elején alkotott Edward Palmer Thompsonnak a munkások történetéről tett megállapításai nyomán kiderül, a hagyományos társadalmat a „feladatorientált” időfelfogás jellemezte: az élet ritmusát az elvégzendő feladatok logikája, sorrendje, időszükséglete határozta meg. A 19. században a paraszti társadalomban nem különült el szigorúan a munka- és a szabadidő, az ünnepek elosztása a munkaidőhöz igazodott. Az óraorientált időfelfogás terjedésével különvált a két idő, a szabadidős tevékenységek a polgári életforma kellékeivé váltak, a társadalmi élet megnyilvánulásaként. A folyamat a munkaadók és munkavállalók közti konfliktusig is eljutott. A természeti ciklushoz még nyomaiban ragaszkodó paraszti társadalomra a lustaság sztereotípiáját aggatták. A két világháború időszakában a paraszti kultúrában is kiveszett a természeti ciklusokhoz kapcsolódó gazdasági munkatevékenység; megjelent a magát és családját kizsákmányoló paraszt sztereotip figurája is. Fónagy Zoltán tanulmányának végét az időzónák bevezetésének, a vasút elterjedésének következtében bevezetett időhasználat történetének szentelte. Gransztói Péter a munka- és szabadidő viszonyrendszerének 19–20. századi alakulását választotta témájául (megjelent korábban A megfoghatatlan idő című kötetben Bp. 2000.). Elsősorban Gilles Pronovost kutatásaira utalva a munkaidő csökkentéséért vívott harc történetét tekinti át. A szabadidő, mint társadalmi fogalom térségünkben az 1890-es évektől ragadható meg; a pihenésre fordított idő szerepe nagyban felértékelődött. Az írás egyik konklúziója: „a társadalmi idők függetlenek a fizikai vagy pszichológiai időtől”, azonban tükrözik a társadalom működésének sajátosságait. Szabadidőként a kötelezettségeken kívül fennmaradó időtartamot definiálja és a szabadidőben végzett tevékenységeknek egész rendszerét állítja föl. Frisnyák Zsuzsának a Múzsák 1989. évi első számában megjelent tanulmánya a „vas úti idő” magyarországi történetét mutatja be. Az európai vasúthálózat kikényszerítette vasúti szolgálat összehangolását, ezért a menetrendek mind pontosabb betartása végett Magyarországon is bevezették a vasúti időt, majd 1888 őszétől a zónaidőt.
