Századok – 2017
2017 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Baráth Magdolna: A szovjet tényező. Szovjet tanácsadók Magyarországon (Gecsényi Lajos)
1187 TÖRTÉNETI IRODALOM megalapozásában éreztette a hatását. Noha a két csoport tagjai egyazon célt szolgálták, tevékenységük nem azonos súllyal jelentkezett. A szerző a szovjet tanácsadói rendszer 1945 előtti történeti előzményeinek bemutatása után az orosz, cseh, román, lengyel, bolgár, német (és természetesen angolszász) szakirodalom alapján röviden összefoglalja a háború befejezését követően a kelet-közép-európai országokban kitapintható szovjet befolyásolási törekvések jellemzőit és azok változásait az 1948-ig tartó időszakban. Mindenekelőtt megerősíti azt az eddig kevéssé méltatott tényt, hogy a háború után hosszú időn át a szovjet hadsereg különleges kémelhárító egységei – karöltve a belügyi állambiztonsági alakulatokkal – valamennyi megszállt országban folyamatos tisztogatást hajtottak végre nemcsak a katonai ellenállás esetleges maradványainak a felszámolására, hanem az idő előrehaladtával a demokratikus átalakulás vélt ellenségeinek a kiiktatására is. Részletesen ír a katonai igazgatás kiépítéséről a németországi szovjet zónában, az ettől alig különböző különleges lengyel helyzetről (ahol polgárháborús viszonyok közepette folyt a nemzeti erők felszámolása), utal a szovjetek számára trójai falóként szolgált szövetséges ellenőrző bizottságok szerepére Bulgáriában és Romániában, és velük párhuzamosan a kommunista pártok kérésére kiküldött állambiztonsági instruktorok megjelenésére. Ezekben az esetekben bízvást beszélhetünk közvetlen szovjet beavatkozásról, míg a szerveződő hadseregeknél (Jugoszláviában, Lengyelországban, de még Csehszlovákiában is), a korábbi évtizedekben Kínában és Spanyolországban kialakult gyakorlatnak megfelelően, a „klasszikus” tanácsadók kiküldéséről. A katonai és állambiztonsági tapasztalatok és beavatkozások alapul szolgáltak az érintett országokban 1947–1949 folyamán bekövetkezett kommunista hatalomátvétel hátterének megteremtéséhez. Befolyásukat – sőt aktív közreműködésüket – legerőteljesebben a helyi államvédelmi szervek megszervezésében, majd pedig a kommunista pártokon belül megkezdődött leszámolások megtervezésében és kivitelezésében lehetett tetten érni. Csupán a már régóta ismert ügyeket említve: a bolgár Kosztov, a román Patrascanu, Anna Pauker, Vasile Luca, Teohari Georgescu, a csehszlovák Otto Sling, majd Rudolf Slansky (és természetesen Rajk László) ellen indított koncepciós perekben, valamint az ezekhez csatlakozó úgynevezett mellékperekben ők tartották kézben a vizsgálatokat. A negyvenes-ötvenes évek fordulójától jelenlétük valamennyi szatellit országban állandósult, és befolyása alá vonta a teljes belügyi-államvédelmi területet. Nyilván nem volt véletlen az sem, hogy a Szovjetunió Állambiztonsági Minisztériumában magasrangú tisztekből álló csoportot hoztak létre a térség állambiztonsági szerveinek felügyeletére. Ezzel párhuzamosan „a fordulat évét” követően megkezdődött a tanácsadók beáramlása minden területre, kiemelten a hadseregekbe, a gyors ütemben fejlesztett hadiiparba és a gazdaságirányításba, különösen kiemelt figyelemmel a tervezés, ellenőrzés és pénzügyigazgatás területére. A rendszer, ha kisebb eltérésekkel is, valamennyi országban azonos alapokon működött (beleértve az NDK-t is, ahol azonban az ország sajátosságai miatt csak 1954 után épült ki): formálisan a helyi párt- és állami vezetők maguk kérték a tanácsadók kiküldését, biztosították elhelyezésüket, munkafeltételeiket, miközben a tanácsadóknak a Szovjetunióban kiesett munkájáért minden esetben térítést fizettek. A szerző fontos konklúziója, hogy a szovjetizálás külső támogatása, az átalakulás ellenőrzése 1948–1956 között a különböző történelmi előzményekből adódóan ugyan kisebb eltérésekkel, de ugyanazon területeken, ugyanolyan séma szerint folyt valamennyi csatlós országban. Így volt ez még akkor is, ha a „szövetségi” rendszer kiteljesedésével – különböző kétoldalú egyezmények, a KGST létrejötte, a Varsói Szerződés keretében kialakult katonai együttműködés – történtek is bizonyos változások. Érdemi fordulatra végül 1957–1958 folyamán került sor, amikor az erősödő feszültségek hatására (a lengyel pártvezetők már 1956 kora őszén kezdeményezték a tanácsadók visszahívását) a szovjet kormány felülvizsgálta a tanácsadói rendszer egészét, és döntött annak
