Századok – 2017
2017 / 5. szám - MŰHELY - Varga Szabolcs: Emlékpark és kulthely között. Mohács a 21. századi magyar emlékezetkultúrában
VARGA SZABOLCS 1165 A kötet érdekessége tehát, hogy immár a szűk szakmai kereteken túlról érkezett az inspiráció, amely felélénkítette és némileg új mederbe terelte a Mohácsról zajló diskurzust. Ez a tény alapvetően átrendezte az évtizedes tematikát és az – jobb híján nevezzük így – együttgondolkodás stílusát. Ritka és becsülendő dolog az, ha történeti kérdésekhez a céhen kívülről szólnak hozzá, a magyar múltból ezzel csupán az őstörténet és pertinenciái, a Mohács-problémakör, valamint a 20. század nagy sorsfordítói dicsekedhetnek. Az elefántcsonttorony kapuját megdöngették, és ez egyben a korszellem változását is jelzi. Már nem lehet félvállról venni a szakmán túli felvetéseket, ez pedig a „tudomány mindenkié” demokrata alapgondolat lassú terjedését bizonyítja. Igaz, ehhez az is elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy mindenkié, aki érdemben, kellő tudományos erudícióval felvértezve érkezik a szakmai párbeszéd mezejére. Az említett orvosok szakmájukból és érdeklődésükből kifolyólag nem a Mohács-jelenség egészéhez, hanem csupán a különös körülmények között életét vesztő Lajos tetemének sorsához szóltak hozzá. Azt állították, hogy az erről szóló források minimum ellentmondásosak, és orvosszakértői szempontból lehetetlen, hogy Lajost azonosíthatták volna megtalálói, így nem is őt temették el Székesfehérvárott. Sajnos a kötetből hiányzik a vihart generáló szerzőpáros elő adása, és előszó híján ennek oka homályban marad az olvasók előtt. Pedig korántsem másodlagos kérdés, vajon konkrétan mely állításokra érkezett cáfolat, magyarázat, új értelmezési javaslat. Főleg, hogy a kötetben szereplő tanulmányok szerzői nem utasították el összességében ennek a feltevésnek az elméleti lehetőségét, és inkább az ebből levont következtetéseik miatt érte őket több – jogos – kritika, ám írásuk hiányában ez a cizellált látásmód nehezen alkalmazható. Nem állítom, hogy ne lenne fontos kérdés a magyar király halála, hiszen mégiscsak koronás főnk volt, illetve a pillanatnyi történészi közmegegyezés szerint, hogy az ő utód nélküli halála tette teljessé a mohácsi katasztrófát. Azonban egy kicsit előrerohanva megkockáztatom a felvetést, e kérdés súlya korántsem nyom annyit a latban, hogy megérné azt a mind görcsösebbé váló igyekezetet, amely néhány kollégánál a saját meggyőződés folyamatosan ismétlődő mantráihoz vezetett. Ugyanis a kialakult vita – Kasza Péter köteté ben olvasható gondola tát megidézve – „azon, hogy Lajos király meghalt Mohácsnál és halála más irányt adott a magyar történelemnek, nem fog változtatni”. A Mohács-kérdésnek csak egy kicsiny szegmensét jelenti II. Lajos király sorsa. Halála inkább csak a középkori Magyar Királyság – tágabb kontextusban pedig a keresztény Európa – horizontján értékelhető. Ezt jelzi a kötet első három tanulmá nya is, amelyben Fodor Pál és Pálffy Géza egymásra rezonáló írása mellett Bárány Attila európai kitekintése szerepel. Fodor, az európai léptékű oszmanista és akadémiai főigazgató a kortárs Szilágyi Istvánt parafrazeálva a „hollók évadjaként” jellemzi a 16–17. századot, ezen belül is inkább az utóbbit, melyben „a két hatalom
