Századok – 2017
2017 / 5. szám - MŰHELY - Varga Szabolcs: Emlékpark és kulthely között. Mohács a 21. századi magyar emlékezetkultúrában
EMLÉKPARK ÉS KULTHELY KÖZÖTT 1166 között őrlődő magyarok [...] egyre kevésbé látták és találták az irányt. Csekély előnyökért kezdték segíteni megrontójuk, a török ügyét, és állandó gyanakvásukban mind jobban félni és elutasítani megsegítőjük, a Habsburgok ügyét.” Tény és való, árulóink hosszú sorának elején a mohácsi politikai elit tagjai állnak a magyar közgondolkodás kérlelhetetlen ítélőszéke előtt. Egy-egy ember holmi írói furfanggal, mint ahogy Gárdonyi Géza Török Bálintja – legalább ideiglenesen –, megszökhet az elítéltek közül, de a legtöbbnek nincs menekvés. Holott a védelem joga utólagosan is megillet mindenkit, és lám, hiába az évszázados gyalázat, a Jagellók esetében megkezdődött a rehabilitáció. Történészi körökben már nem kérdés II. Ulászló és II. Lajos uralmának elismerése, illetve a Moháccsal kapcsolatos vádak alóli felmentése. Innen még keserves az út a közösségi médián keresztül a közösségi emlékezetig, de a siker nem, csupán annak ideje kérdéses. A történész dolga a megértés, majd a megértetés, mert amit ismerünk, attól már nem félünk és a helyén tudjuk kezelni, bármilyen riasztó is távolról. Ez történt a Jagellókkal és a mohácsi csata síkon elvérzett és elmenekült 26 000 katonával, akikről immár pironkodás nélkül le lehet írni, hogy hősök voltak egytől egyig. Ha végignézünk a Pálffy Géza által hozott adatokon, akkor a realitás talaján állva nem mondhatunk mást, mint hogy ebben a harcban a papírforma érvényesült. Minimum háromszoros túlerővel szemben nem várható el más, és így végre elhagyhatjuk a Tomori alkalmasságával, Szapolyai késésével, a rossz taktikával és a balszerencsés időjárással kapcsolatos lamentálást. Mindez nem számított, csak az, hogy berúgta az ajtónkat egy világbirodalom, és nekünk az erőnkből ennyire futotta. Ha a szerencse elegyes forgásából adódóan esetleg mi maradunk a porondon, sajnos az sem változtatott volna érdemben a végkifejleten. A következő évben az Oszmán Birodalom gond nélkül állított volna ki hasonló ármádiát, míg a magyar oldalon senki nem állt volna az elesettek helyére. Nincs ezen mit szégyellni és szépíteni, ebben a meccsben nem volt több. Még akkor sem, ha – és ez szintén a tanulmányok adta újdonság – egy európai léptékben is erős államnak képzel j ük a Magyar Királyság ot, ahol a budai királyi udvar kisugárzása messze túlmutatott a korabeli határainkon. A mohácsi csata után kialakult helyzet kihatott egész Európára, és azt is ki lehet mondani – Pálffynál indirekt szerepel –, hogy a nagy nyertesek a Habsburgok, Bécs és az Osztrák Örökös Tartományok népei lettek. A királyi dinasztia a magyar és cseh királyságok megszerzésével tette fel művére a koronát 1526-ban, és a burgundiai örökség, a spanyol trón, és most a közép-európai befolyás révén feljutottak az európai hatalom csúcsára. Befolyásuk növekedését mutatja, hogy 1490-ben a magyar nemesség még nem őket választotta Mátyás trónjára , a Jagellók erősebbnek tűntek a cseh és a lengyel koronával a fejükön. A magyar királyi cím súlyát pedig az jelzi, hogy I. Ferdinánd király 1528-ban még komolyan elgondolkodott azon, hogy elődjeihez hasonlóan
