Századok – 2016
2016 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Sashalmi Endre: A mi Russzisztikánk. Tanulmányok a 20/25. évfordulóra
TÖRTÉNETI IRODALOM 803 A MI RUSZISZTIKÁNK Tanulmányok a 20/25. évfordulóra Szvák Gyula (szerk.) Ruszisztikai könyvek XL. Russica Pannonicana, Budapest, 2015. 415 o. Jelen kötet apropójaként, amint a cím is mutatja, egy kettős jubileum szolgál: nevezetesen az ELTE BTK-n belül működő Ruszisztikai Központ fennállásának 20., illetve „szellemi elődjének”, a Magyar Ruszisztikai Intézetnek a 25. évfordulója. A könyv öt nagy tematikai fejezetből áll, amely leképezi az intézmény berkein belül a jelzett időszakban végzett, valamint jelenleg is folyó kutatások spektrumát, s az egyes blokkokban a központ elismert kutatói mellett a fiatalabb generáció írásai is helyet kaptak. A kötet az intézmény vezetőjének és egyben a könyv szerkesztőjének beköszöntője után az ugyancsak általa jegyzett tanulmánnyal indul, és a historiográfiai részben kapott helyet. Az írás „Az »országismeret« budapesti iskolája” címet viseli, melyben nemcsak a központ misszióját, tevékenységi körét, kutatóit és fontosabb publikációit ismerteti Szvák Gyula, hanem kitér a fővárosi székhelyű intézmény magyarországi ruszistákkal való együttműködésére is. Ezáltal pedig az olvasó képet kap a magyar ruszisztikai kutatások negyed évszázadának legfőbb eredményeiről. Bizonyos értelemben e tanulmány „tükörképe” egy szűkebb időintervallumban a blokk (nem sorrendben) következő írása Suhajda Szabolcstól, amely az orosz történetírás útkeresésének dilemmáit boncolgatja a diszciplína legjelentősebb folyóirata, a Rosszijszkaja Isztorija 2007-2012 tematikáján keresztül, Andrej Medusevszkij főszerkesztőségének idején. Főként arra keresi a választ, hogy a jelzett időszakban történt-e irányváltás a publikációk tematikájában. Konklúziója szerint a tematikát, valamint a tanulmányok korszakok közti megoszlását erősen befolyásolták a főszerkesztő személyes preferenciái. A historiográfiai rész utolsó írása (nem a sorrendiség tekintetében) Medzibrodszky Alexandra tollából a 19. századi kelet-európai eszmetörténethez szolgál érdekes adalékul. A szerző a Kijevben született, fiatalkorát ott töltő, majd a párizsi lengyel emigrációhoz csatlakozó Franciszek Duchinski írásait és azok visszhangját vizsgálja. Duchinski a 19. század közepén Eurázsia népeit faji alapon „árjákra” és „turániakra” osztotta, az oroszokat pedig kizárta az árja szláv népek csoportjából, és emiatt következetesen „muszkovitáknak” nevezte őket. Fő célja az ukránok és a lengyelek közti rokonság hangsúlyozása volt: az oroszok szerinte csak elsajátították a szláv nyelvet. „Tudni kell, [írja,] hogy csak nyelvükben szlávok, lelkűkben, civilizációjukban nem.” Duchinski tehát a „túlsó” (azaz nem orosz) oldalról része annak a vitának, amely Oroszország Európában elfoglalt helyéről szólt a 19. században, nézetei pedig leginkább az ukrán nemzeti ébredés és útkeresés történeti dilemmájába illeszthetők. A közép- és kora újkori történeti blokkban szintén három tanulmány kapott helyet. Szili Sándor alapos filológiai elemzést közöl a kagán szó Rusz-beli használatáról, írott és ikonográfiái forrásokat is felhasználva. Következtetése szerint a terminust azokra az uralkodókra (Vlagyimirre, Bölcs Jaroszlávra és részben Szvjatoszlávra) alkalmazták, akik háttérbe szorítva a Rurikidák nemzetségének többi tagját, egyedül kormányozták a Kijevi Ruszt. Gyóni Gábor Oleg Szvjatoszlavics halicsi fejedelem (tlllö) Vlagyimir Monomahhal folytatott küzdelmét elemzi részletesen, amely küzdelem véleménye szerint túlmutat a két személy közti ellentéten. Ez ugyanis „geopolitikai alternatívák és kulturális minták” rivalizálása is volt egyben, és Oleg politikája (a kunokkal való szisztematikus együttműködése) mintegy előrevetítette a moszkvai fejedelmek által alkalmazott stratégiát, azaz a sztyeppéi hódítókkal való együttműködést. A korai történeti blokkot Szaniszló Orsolya írása zárja, aki a nők társadalmi integrációját vizsgálja Nagy Péter idején, hiszen ő volt az, aki a felső körök nőtagjait „kiszabadította” abból az elzártságból, amit az ún. tyerem (az előkelők házainak az a része, ahol a nők életének nagy része zajlott) jelentett. A szakirodalom alapján áttekinti a tyerem-jelenség kialakulásának, illetve megszüntetésének politikai, társadalmi vetületeit. A női társadalmi integráció kapcsán megjegyzi, hogy ez nem volt a péteri reformok kifejezett célja. A szerző két fő területre koncentrál a változások leírásánál: a viseletre és a koedukált összejövetelekre. Az újkortörténeti tanulmányok blokk írásainak mennyisége jól mutatja a történészek közt a ruszisztikán belül is érvényesülő preferenciákat: felfelé haladva az időben lényegesen nő a kutatók száma. A hat tanulmány mindegyike a 19. századhoz kötődik. A fejezetet Sz. Bíró Zoltán írása nyitja, „Oroszország a 19. század második felében: a politikai rendszer szerkezete és legfontosabb
