Századok – 2016
2016 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Sashalmi Endre: A mi Russzisztikánk. Tanulmányok a 20/25. évfordulóra
804 TÖRTÉNETI IRODALOM elemei” címmel, melyben az uralkodói jogkörre, azaz az autokratikus hatalom szemantikai és jogi aspektusaira, valamint a „legfelsőbb központi és államhatalmi intézményekre” fókuszál, gazdag jogi forrásanyagra is támaszkodva. Az egyetemes jogtörténészek érdeklődésére is számot tartó írás konklúziója szerint, bár Oroszországban a főhatalom „formálisan változatlan maradt” a Nagy Péter és II. Miklós közötti időszakban, „ugyanakkor az államirányítás legmagasabb szintjének jellege és lényege II. Miklós idején már vajmi kevéssé emlékeztetett a két évszázaddal korábbi állapotokra”. Fokozatosan kialakult ugyanis egy olyan „hármas tagoltságú intézményi keret [...], amely elvileg alapjává válhatott volna a tényleges hatalommegosztásnak”. Igen jól illeszkedik ehhez a tanulmányhoz a karriertörténeten keresztül, és részben mintegy kontextusba is helyezi azt, V. Molnár Lászlónak, a 18-19. századi magyar-orosz kulturális kapcsolatok szakavatott kutatójának írása, aki Balugyánszky Mihály (1769-1847) életútját és két cár, I. Sándor (1801- 1855), valamint I. Miklós (1825-1855) alatti oroszországi tevékenységét tekinti át. A jogi tanulmányokban kiemelkedő Balugyánszky, akit a szerző a történeti pontosság kedvéért „hungarusnak” nevez, kapcsolatba került a Martinovics-féle jakobinus mozgalommal, de a császári udvarban bennfentes Sonnenfels közbenjárásának köszönhetően elkerülte a letartóztatást és a vádemelést. Bár jogi karrierje ennek ellenére sem szakadt meg, állandó megfigyelés alatt tartották. I. Sándor cár liberális reformjai felkeltették Balugyánszky érdeklődését, valamint a cár háziorvosaként működő barátjának biztatása is sokat nyomott a latban, hogy 1803-ban az orosz cár szolgálatába szegődött. Professzori állást kapott Szentpéterváron, s hamarosan a hivatali szolgálatban is felfelé ívelt karrierje: ő volt az egyik személy, akit Szperanszkij mellett a cár felkért arra, hogy Oroszország számára alkotmányt dolgozzon ki! Nemcsak törvényszerkesztési, hanem elméleti gazdasági munkássága is jelentős volt: a „politikai közgazdaságtan” fogalmat ő vezette be Oroszországban. Számtalan elismerést és végül örökletes nemességet kapott: tekintélyét mutatja, hogy a pétervári Alekszandr Nyevszkij kolostorban temették el. Bodnár Erzsébet tanulmánya szintén olyan darabja a kötetnek, amely az adott szerző kutatásainak fősodrába tartozik: jelen írás a „keleti kérdés” egyik állomását veszi górcső alá, nevezetesen az Oszmán Birodalom felosztásáról szóló 1807-1808-as francia-orosz tárgyalásokat. A tanulmány jól igazítja útba az olvasót a korabeli európai diplomácia útvesztőiben, és részletesen bemutatja, hogy a kétkulacsos politikát folytató Napóleonnak miért állt érdekében a kérdés napirenden tartása: igyekezett ugyanis Oroszországot kizárni abból, hogy meghatározó szerepet tudjon játszani az európai ügyekben. Orosz részről azonban jól látták Napóleon szándékát, és az orosz diplomácia igen taktikusan viszonyult e kérdéshez: az elfoglalt szomszédos területeken túl az erőegyensúly elve miatt nem volt kívánatos számára az Oszmán Birodalom felosztása. Az újkortörténeti blokk utolsó három tanulmánya tikár külön alfejezetet is alkothatna, minthogy mindegyik az erőszakos politikai mozgalmakkal foglalkozik, melyeknek Oroszország gazdag tárházát képezte a 19. század második felében. Mészáros Zsófia az orosz nihilizmus egyik kiemelkedő alakjának, Dmitrij Piszarevnek az életútját és eszméinek változását kíséri végig. Tanulmányában definiálja a nihilizmus különböző értelmezéseit és elkülöníti a tanok hirdetőinek két oroszországi csoportját. A nihilisták — akiket neveznek „forradalmi demokratáknak” is, minthogy a fennálló viszonyok tagadásától eljutottak e viszonyok forradalom révén történő felszámolásához — első csoportjába a Kortárs című folyóirat körét (Csernisevszkijt, Dobroljubovot) sorolja, míg a másik csoport szócsövének tekinthető Orosz szó legismertebb képviselője éppen Piszarev volt. Filippov Szergej Európa egyik legelső modern terrorista szervezetének, a Népakaratnak. az ideológiáját mutatja be, feltárva létrejöttének társadalmi, politikai okait, valamint a nézetek és azok igazolásának változását. A tanulmányt olvasva nem lehet nem felismerni, hogy a bolsevik ideológia mennyire szervesen nőtt ki ezekből az elképzelésekből: többek közt ilyen volt a cár meggyilkolásának gondolata, amit a terroristák a forradalom egyik fő eszközének tartottak, vagy „a múltat végképp eltörölni” szemlélet. Mintegy az olvasó ezen felismerésére rímel Nagy Szilvia Vera Zaszulics életútjáról írt tanulmánya, melynek alcíme a következő: „A »terrorizmustól« a marxizmusig”. Az 1878-ban a pétervári rendőrfőkapitányra rálövő és őt megsebesítő Zaszulicsot felmentette az esküdtszék, ami ösztönzést adott a terrorizmusnak, és II. Sándor cár 1881-es meggyilkolásához vezetett. Zaszulics azonban, ahogy a szerző megjegyzi, „nem tartotta magát terroristának, de akaratán kívül is az orosz forradalmi mozgalom egy új korszakának elindítójává vált”. Svájci emigrációjában Zaszulics szoros kapcsolatba került Plehanowal, továbbá Marxszal és Engelsszel is levelezett. A kötet következő két blokkjának írásai (Szovjet történeti tanulmányok, Orosz nyelvi és kultúrtörténeti tanulmányok) már erősen kívül esnek a recenzens kompetenciáján (részben pedig
