Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csákó Judit: Bagi Dániel: Az Anjouk Krakkóban. Nagy Lajos lengyelországi uralmának belpolitikai kérdései
legalábbis annak a Lajos mögött felsorakozó része — azért is látta a megoldást elfogadhatónak, mivel a lányok (bármelyikük) révén tulajdonképpen a Piast-kontinuitás is fennmaradt. A recenzeált könyv soron következő fejezete (64-83.) az adókérdéssel foglalkozik: a kassai privilégiumnak az adóval kapcsolatos rendelkezése kapta a kutatásban a legtöbb figyelmet. Az 1374. évi oklevél megfelelő passzusát az utókor adócsökkentésként értelmezte, összefüggést vélve felfedezni a királyi hatalom gyengülését és a nemesi szabadságok megerősödését eredményező intézkedés és a trónutódlás szabályozása között: Nagy Lajos a lengyel nemesség számára kedvező lépést leányai örökösödési jogának elismeréséért cserébe tette volna meg. Bagi Dániel részletesen is górcső alá veszi, mennyiben igazolják forrásaink a rendelkezés ilyetén értelmezését. Míg a kortárs Czarnkowi János egy, a kassai privilégium vonatkozó passzusának megfelelő kétgarasos adó, a poradlne bevezetéséről tud — ez az egyházi birtokokon huszonnégy garasra rúgott volna —, addig a kutatás a humanista történetíró Jan Dhigosz krónikája alapján azt vélelmezi, hogy a korábban is létező adófajta megelőzőleg tizenkét garast tett ki: ennek a feltételezett állami adónak az összegét csökkentette volna tehát Lajos 1374-ben. Valóban létezett-e azonban állami egyenes adó a Piastok lengyel államában? Hogy a kérdést megválaszolhassa, a szerző elsőként is azt tekinti át, mit árulnak el forrásaink a poradlne (’ekeadó’) nevezetű szolgáltatásról. Bár Czarnkowi János a Nagy Lajos idejében megjelenő adót ezen a néven említi, a már a részfejedelemségek korában is adatolható, pontosabban azonban meg nem határozható szolgáltatás, úgy tűnik, a krónikás tollán kapcsolódott csupán össze a Nagy Kázmér utódja alatt fizetendő kétgarasos adóval. A ránk maradt források nem igazolják annak a tizenkét garast kitevő állami szolgáltatásnak a meglétét, amely mellett egyedül Dhigosz krónikája tanúskodik. A kassai oklevél megfelelő rendelkezésében nem adócsökkentést, hanem minden bizonnyal az állami egyenes adó lengyelországi bevezetését kell látnunk. A lengyel nemesség követeinek kérésére Lajos már 1355-ben ígéretet tett arra, hogy az ulta consuetam et solitam libertatem szedett adókat eltörli, ám a kincstárnak járó szolgáltatásokról nem mondott volna le. Az, hogy a Magyarországon Károly Róbert által bevezetett kapuadóhoz hasonlatos adónem a Lengyel Királyságban nem létezik, feltehetőleg akkor válhatott számára csupán világossá, amikor nagybátyja halála után Krakkóban a trónt elfoglalta. A kassai privilégiummal Lajos, korábbi ígéretének eleget téve, eltörölte tehát egyfelől a világi birtokokhoz kapcsolódó korábbi szolgáltatásokat — és ezen a ponton valóban láthatunk talán összefüggést a királyi kedvezmény és nőági örökösödés elismertetése között —, másfelől azonban, immáron komoly modernizációs kísérletként is értékelhető lépésként, bevezette azt a kincstárnak járó adót, amelyet a világi birtokokon szedtek, és összege valamennyi jobbágytelek után évi két garast tett ki. Ez utóbbi intézkedését, ahogyan azt számunkra Czarnkowi János tudósítása ugyancsak jelzi, korántsem kísérhette egyöntetű lelkesedés. A magyarországi kapuadónak megfelelő szolgáltatást elsőként feltehetőleg a keleti területeken, Halics-Volhiniában kezdhette el az uralkodó behajtani. Később, 1381-től az egyházi birtokon is találkozhatunk a kincstár számára fizetett adóval, amely ott telkenként négy garast jelentett. Munkája utolsó fejezetét (84-117.) Bagi Dániel Nagy Lajos lengyelországi társadalom-politikájának szenteli: elöljáróban általánosságban jellemzi a király és a lengyel politikai elit kapcsolatát, majd három olyan részkérdést tárgyal, amelyek — a már érintett adókivetés mellett — ezt a viszonyt döntően meghatározták. Górcső alá veszi 1. a szakirodalomban Nagy Lajosnak tulajdonított birtok-restitúciókat és 2. a királynak az őt támogató előkelők számára tett állítólagos birtokadományait. Végezetül arra tér ki, hogy 3. mennyiben hozott az Anjou uralkodó regnálása az országos főméltóságok betöltésében változásokat. Nagy Lajos és a lengyel nemesség viszonya kapcsán a szerző a következőket emeli ki: Czarnkowi János alapján úgy tudjuk, hogy már Károly Róbert idejében is volt Anjou-párt Lengyelországban. Hogy ez így lehetett-e, azt forrásaink alapján igazolni nem lehet, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy Nagy Kázmér halálát követően Lajos egy olyan országba érkezett meg, amelynek politikai elitjén belül különböző érdekcsoportok álltak egymással szemben. Ugyancsak a már több ízben említett krónikás, Kázmér egykori alkancellárja tájékoztat bennünket arról, hogy a Piast-dinasztia utolsó királyát a Wawel székesegyházában éppen azon a napon temették el, amikor az új uralkodó az országba megérkezett, és őt a nemesek Oszandecnél fogadták: ez a példa is megvilágítja, hogy két külön csoport vehetett részt a gyászszertartáson és Lajos köszöntésén. Kétségtelennek látszik, hogy Lokietek Erzsébet fiát elsősorban a kis-lengyel nemesség támogatta — a politikai elit már a Piastok idejében belőlük verbuválódott —, míg a nagy-lengyel nemesek, TÖRTÉNETI IRODALOM 513