Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csákó Judit: Bagi Dániel: Az Anjouk Krakkóban. Nagy Lajos lengyelországi uralmának belpolitikai kérdései
514 TÖRTÉNETI IRODALOM mivel ők az Anjouk helyett inkább a Luxemburgok irányába orientálódtak volna, ellenlábasai voltak az új uralkodó politikájának. A szakirodalomban általánosan elfogadott tételnek számít, hogy Nagy Lajos — lányai trónöröklése számára magának híveket biztosítandó — nagy számban adott volna vissza olyan birtokokat, amelyeket alattvalóitól korábban Kázmér vett el. Az utolsó Piast idejében lezajlott birtokvisszavételek okával kapcsolatban — a források kínálta válaszok híján — mindössze hipotéziseket fogalmazhat meg a kutatás. Felmerült lehetőségként, hogy politikai ellenfeleit büntette ily módon Kázmér, de elképzelhető akár az is, hogy a cseh királyok által egykor juttatott földeket kívánta visszavenni. Indokolta a medievisztika a lépést az uralkodó nagyobb szabású gazdasági terveivel is: ezekben a királyi birtokállomány átrendezésének és a méltóságok birtokokkal való javadalmazásának jutott volna szerep. Áttérve mármost a számunkra érdekes periódusra, a Lajos feltételezett birtok-restitúciói mellett a szakirodalomban tanúságul hívott forrásokat mérlegre téve Bagi Dániel meglepő eredményre jut: az 1370-82 közötti időszak nagymértékű birtokvisszaadásainak tényét a ránk maradt — egyébként meglehetősen gyér — okleveles anyag nem látszik alátámasztani. A szerző egyetlen olyan esetet talált mindössze, amikor a korábbi birtokost — annak kérésére — Lajos olyan birtokba helyezte vissza, amelyet elődje jogtalanul vett volna el. A medievisztika egy másik, Lajos uralmával kapcsolatban megfogalmazott tételét — a király trónutódlási politikájának támogatása érdekében javadalmakkal jutalmazta volna a mögötte felsorakozó kis-lengyel elitet — veszi kritika alá szerzőnk, amikor az Anjou-király alatti birtokadományozások kérdéskörét vizsgálja meg. A módszer, amelyet alkalmaz, a következő: sorra veszi azon nemesi famíliákat, amelyek a 14. századi Lengyel Királyságban jelentős szerephez jutottak, és megvizsgálja, mit tudhatunk meg birtokállományuk gyarapodásáról. A Bogoriák, a Tarnowskiak vagy a Goraj nemzetség históriáját áttekintve számára az a következtetés adódik, hogy — míg Lokietek Ulászló idején vagy Kázmér uralkodásának első felében valóban jellemzőek voltak a politikai elit számára tett nagyobb birtokadományok — a donációk száma az utolsó Piast regnálásának második felére erősen lecsökkent: a korszakból fennmaradt kisszámú oklevél azt látszik mutatni, hogy ez utóbbi tendencia folytatódott Nagy Lajos korában is. Lajos társadalompolitikája kapcsán megvizsgál végezetül Bagi Dániel egy harmadik, a szakirodalomban több alkalommal is napvilágot látott tételt: ennek értelmében a király — ismételten dinasztikus céljaival összefüggésben — uralkodása kezdetén lecserélte volna elődje hivatalnokait. A Kázmér-kori elit eltávolítására egyértelműen utal Czarnkowi János krónikája. Az elfogult beszámoló lejegyzőjéről tudjuk azonban, hogy nem csupán pártossága miatt vesztette el alkancellári méltóságát: a koronaékszerek elrablása miatt kényszerült hivatalából távozásra. Kérdéses, mennyiben vehetjük komolyan a haragtól fűtött krónikás híradását egy általános személycserével kapcsolatban. Egyéb kútfőink két esetet őriztek meg mindössze, amely tisztogatásokra utalhatna: Jarostaw Bogoria gnieznói érsekről, az Anjou-kormányzat ádáz ellenfeléről fennmaradt azonban, hogy hirtelen megvakulása miatt kényszerült visszavonulásra, Guttówi Przeclaw nagy-lengyel sztárosztát pedig azért váltotta le Lajos, mert a tartományban pénzromlást idézett elő. A fontosabb tisztségek betöltőinek során végigtekintve Bagi Dániel a következő megállapításra jut: a hatalmi eliten belül következtek ugyan be kisebb változások Lajos idejében, ám ezek ugyanazon személyi körön belül történtek, amely Kázmér uralma alatt is bírta már a fontosabb pozíciókat. A szerző ismételten sikerrel cáfolja a szakirodalom egyik széles körben elfogadott tételét: azt a tézist, amely szerint Lajos és anyja céljaik előmozdítása érdekében saját maguk teremtettek volna meg egy új, őket támogató hatalmi elitet. Nagy Lajost mindeddig negatív figuraként látta-láttatta a lengyel historiográfia: az itt bemutatott kötet az első kísérlet arra, hogy a források újraértelmezése révén az uralkodó sötét tónusokkal megfestett képe némiképp módosuljon. Bagi Dániel Czarnkowi Jánosnak a kutatásban eddig a téma elsődleges forrásaként számon tartott, ám pártos hangvételű krónikája helyett Lajos 1374-ben kibocsátott kassai privilégiumlevelét — és a periódus gyér okleveles anyagát — alapul véve kereste a választ arra a kérdésre, hogyan is értékelhető a krakkói Anjou-kormányzat tizenkét esztendeje: minuciózus elemzése révén a medievisztikában nem először felmerülő problémákra sikerült új válaszokat találnia. A munka jól rávilágít arra, hogy sem az az álláspont nem tartható, amely szerint Lajos a Lengyel Királyságban ne uralkodott volna, sem pedig az, amely szerint a király egész lengyel politikáját dinasztikus céljai határozták volna meg. A szerző rámutat, alighanem Lokietek Erzsébet fiában kell az első lengyel állami egyenes adó bevezetőjét látnunk. A kötethez — amelynek eredményeit reményeink szerint a lengyel medievisztika is megismeri és sikerrel hasznosítja majd — egy, a lengyel és a litván államot a Piast- és a Jagelló-dinasz-
