Századok – 2016
2016 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Főcze János: Történetírói dilemmák, személyes történetek és kihívások
240 TÖRTÉNETI IRODALOM Az 1989 utáni szakmai polémiákra a 2012-ben lezajlott úgynevezett Romsics-Gerő vitát — amelyet Tomka Béla írásában szakmailag alig értelmezhetőnek nevez — lehet felhozni példaként. A kötet számára készített írásában Romsics újra összefoglalja álláspontját az őt ért vádakkal kapcsolatban. Ezek lényege burkolt antiszemitizmus és a Horthy-rendszer bűnösségének relativizálása volt. Romsics szerint a modem magyar történelem érthetetlen a zsidóság sajátos társadalmi szerkezetének, illetve a különböző mozgalmakban való felülreprezentáltságának a tárgyszerű bemutatása nélkül. A Horthy-rendszer relativizálására vonatkozó vádak kapcsán egy általánosabb következtést is levon: úgy véli, hogy az kiegyensúlyozott szakmai vélemény, amit képviselni igyekezett, mint politikailag használhatatlan álláspont, „a szellemi lövészárkok közötti senki földjére” került. Romsics szerint ezek a „lövészárkok” azért jöttek létre, mert a magyar történelmi emlékezet meghasadt; nincs erős kohéziójú, az alapértékekben egyetértő magyar identitásközösség. Ehelyett indoktrinált jobb- és baloldali emlékezetközösségek vívják egymással ádáz, és sehová sem vezető harcukat. Hasonló megosztottságot lát Zsoldos Attila is. A neves középkorkutató szerint intellektuális igénytelenségből fakad a „magát konzervatívnak valló politikai közösség” véleménye, miszerint minden, amit az egykori kommunista tudománypolitika tiltott, kizárólag helyes lehet. Ugyanezt gondolja a „magát baloldalinak leíró politikai közösségnek” arról a vélekedéséréről is, mely szerint minden, aminek köze van a magyar hagyományokhoz, ab ovo szélsőjobboldali. A fiatalok körében egyre népszerűbb szélsőséges ideológiákkal szemben Romsics a demokratikus értékek megerősítését tartaná helyesnek. Úgy véli, hogy ez a jobb- és a baloldali demokratáknak egyaránt érdeke. A fentiekben bemutatott témakörök mellett Hermann Róbert hadtörténész, Kövér György társadalomtörténész és Marosi Ernő művészettörténész is érdekes írásokat közöltek a kötetben. Hermann a magyar hadtörténetírás — szerinte a legújabb történeti összefoglalókban is méltánytalanul elhanyagolt — historiográfiájára tekint vissza, miközben a felmerülő hiányosságokat is számba veszi. Úgy véli, hogy a hadtörténeti kutatásoknak egy újabb nemzedékre lesz szüksége ahhoz, hogy az eseménytörténeti feldolgozásokat meghaladó, korszerű magyar hadtörténet születhessen. Kövér György írásából, amelyik a tiszaeszlári perrel és annak körülményeivel kapcsolatos kutatásáról is szól, elsősorban társadalomtudományi kutatások folyamatos megújulása derül ki. Marosi Ernő a művészettörténet elméleti irányzataira reflektál írásában, miközben végigköveti azokat a törekvéseket, amelyek az ötvenes évektől napjainkig meghatározták a diszciplínát. Személyes tapasztalatait is felidézve megállapítja, hogy mára a művészettörténet kutatási módszere alapvetően változott amiatt, hogy azt többé nem a dolgok fölé emelkedő, objektív, a vizsgálat tárgyára nem ható eszközként fogják fel, hanem éppen ellenkezőleg, azt feltételezik, hogy a fizikai tárgy és annak az interpretációja együtt él és változik. A kötetben Erdély is kiemelt helyet kap azáltal, hogy Egyed Ákos, Kovács András és Sipos Gábor az erdélyi történelemkutatásra, személyes tapasztalataikra és az erdélyi történelemtudomány perspektíváira reflektálnak. Egyed Ákos a székely politikai identitás 1790 és 1848 közötti változását mutatja be írásában. Kovács András válaszában az erdélyi reneszánsz kutatásához vezető útját követhetjük nyomon. Egyúttal abba is betekinthetünk, hogy milyen korlátozásoknak voltak kitéve a Ceau§escu-rezsim ideje alatt a magyar történészek. Sipos Gábor történész, levéltáros egy öninteijúval mutatja be az erdélyi könyvtár- és levéltárkutatás állapotát és saját személyes történetét. Szerinte a román állami levéltárak — annak ellenére, hogy történtek előrelépések — még mindig túl nehézkések és érzéketlenek azoknak az anyagoknak a kutatók rendelkezésére bocsátásában, amelyek magyar vonatkozásúak. Problémát jelent szerinte az is, hogy ezek megőrzésében, szakszerű rendezésében és tárolásában is hiányosságokat lehet felfedezni a román állami levéltárakban. Sipos szerint az állami levéltárakban található magán- és egyházi levéltári és kéziratgyűjteményeknek a teljes visszaadatására kell törekedni az azt kérő egyházakhoz és magánszemélyekhez. A kötetnek bevallott célja a mai magyar történelemtudomány állapotának a bemutatása és ennek keretében a különböző irányzatok és műhelyek jellegzetességeinek a felvillantása. A kötet azonban nemcsak abba enged betekintést, hogy a felkért és válaszoló történészek hogyan látják a történetírást, mint tudományt, valamint magukat, mint annak művelőit, hanem abba is, hogy milyen személyes élmények határozták meg történésszé válásukat és történészi pályájukat. Az érdeklődő olvasó számára tehát nem csak történelemelméleti fogódzókkal szolgál, hanem ennél többet is nyújt: segít egy-egy történész életművének, valamint műveinek az értelmezésében, miközben a korra is reflektál, amelyikben íródtak az egyes művek. Főcze János
