Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szilágyi Gábor: Földes György: Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai I-II.
TÖRTÉNETI IRODALOM 1625 (a szerző interjúja Berecz Jánossal, 2014. február 6.), ők pedig a főszövegben elő sem fordulnak, csak a második kötet végén közölt kronológiában, még jobban jelzi az e kérdésben észlelhető aránytévesztést. Az ellenpélda, azaz az arányok helyes kezelése mutatkozik meg viszont a bel- és külpolitika összefüggéseit taglaló részeknél. Ilyen passzusok az 1960-as évek végéről szóló részektől kezdve ismétlődnek, és rendszerint ugyanarról szólnak: mit lehet kezdeni a magyar gazdaság szempontjából rosszabbodó világgazdasági környezettel (különösen úgy, hogy az életszínvonal-politika ne kerüljön veszélybe), illetve hogyan kell ennek érdekében meg- (át-) fogalmazni a külpolitikát. Az álláspontok minél jobb rekonstruálása érdekében Földes György alaposan elemzi az MSZMP vezető testületéinek ülései során elhangzottakat, amivel igazolja, hogy a magyar állampárt vezetése egyáltalán nem volt monolit jellegű. A folyamatos hitelfelvételek tárgyalásakor jogosan emeli ki a szerző Fekete János MNB-elnökhelyettes tevékenységét, egyértelműen pozitívan értékelve azt. Itt is érdemes lett volna mindazonáltal más véleményekkel ütköztetni e megállapítást - például Németh Miklóséval, akinek szemében Fekete a gazdasági szerkezetváltás kerékkötője, mintegy Kádár János „rossz szelleme” volt (Oplatka: Németh Miklós i. m., 106.). Egyet lehet érteni a szerzővel abban a kérdésben, hogy Magyarország a nemzetközi életben az 1980-as évek első felében játszotta a legkomolyabb szerepet, még nagyobbat is, mint amit súlyánál fogva játszhatott volna (rendkívül találó a fejezetcím: „A Kelet nyugati oldalán”). Abban is, hogy ehhez a hátteret Kádár és a mindenkori szovjet főtitkár közötti rendkívül jó kapcsolat adta. Mindenképpen igaz az is, hogy a döntő megfontolás hazánkkal kapcsolatban mind Keleten (különösen a lengyel válság miatt), mind Nyugaton az volt, hogy jobb egy bukdácsoló, de a nyílt válságot elkerülő, ennek érdekében „kísérletező” külpolitikát folytató Magyarország, mint egy minden tekintetben a szovjet mintát másoló, de éppen ezért szakadékba zuhanó Magyarország. Nem szorul magyarázatra az sem, hogy Moszkva a globális problémák (ún. „kis hidegháború”), az afganisztáni bevonulás és a lengyel válság együttes jelenléte, valamint a vezetés elöregedése miatt nem is tudott több energiát fordítani a magyar fél megrendszabályozására. Sokkal problematikusabb azonban mindaz, amit Földes György a nemzetközi környezetről, illetve a legégetőbb kérdésről, a közép-hatósugarú rakéták ügyéről ír (366—370., 378-382.). A könyvben olvasható gondolatmenet ugyanis szinte teljesen azonosul a Varsói Szerződés korabeli álláspontjával, és a szuperhatalmak közötti viszony romlásáért kizárólag Reagan amerikai elnököt teszi felelőssé. Ennek jegyében többször utal az 1983. novemberi „Able Archer” NATO-hadgyakorlatra, amit egyértelműen provokációnak ítél (amely miatt még Thatcher is rosszallását fejezte volna ki), másfelől viszont semmit nem ír a tényközlésen kívül „a dél-koreai gép lelövésé”-ről. így a szerző a témával e könyv segítségével ismerkedők számára féloldalas képet nyújt (arról pedig egy szót sem szól, hogy 1983. szeptember 26-án csak egy szovjet tiszt lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem tört ki a háború, hiszen ő vette még időben észre, hogy a rakétatámadás-előjelző rendszer hibásodott meg, nem pedig az USA indított a SZU ellen megelőző csapást - ezt aztán a szovjet katonai vezetés agyon is hallgatta). Ugyanígy aggályos, hogy Földes György kritikátlanul alkalmazza a Varsói Szerződés egyensúly-definícióját, szót sem ejtve arról, hogy az egyensúly valójában „csak” a közép-hatósugarú rakéták területén bomlott fel, éppen a szovjet SS-20-asok telepítése miatt. Az 1985 utáni éveket egyértelműen Kádár „utóvédharca”-ként ábrázolja a szerző, jól érzékeltetve az ekkori dichotómiát — a növekvő nemzetközi elismerést Magyarország mindenekelőtt a szakadék szélére sodródott gazdasága stabilizálására kell, hogy használja. Kádár János ekkor tulajdonképpen csak sodródik az eseményekkel — a szerző ezt a folyamatot érezhető empátiával írja le, bár néha markánsabban is kiemelhette volna,
