Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szilágyi Gábor: Földes György: Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai I-II.
1624 TÖRTÉNETI IRODALOM képest azonban kevesebb tér jut Kádár és a többi VSZ-tag pártvezetője közötti viszony elemzésére (kivétel ez alól némiképpen Jaruzelski). Bővebben fejti ki Földes György Kádárnak a nemzetközi kommunista mozgalom egészét foglalkoztató kérdésekben (az 1960-as években mindenekelőtt a szovjet—kínai szakítás ilyen) kifejtett nézeteit, amelyek a kádári külpolitika alapvető tételét, a szovjet politika melletti feltétlen kiállást is illusztrálják (lásd Hofi Kádár frázisait kifigurázó poénját: „Éljen a megbonthatatlan konzerv!”). Jól sikerültek a könyvnek az 1968—1975 közötti időszakot tárgyaló részei. A reform szolgálatában álló magyar külpolitika, majd a csehszlovákiai intervenció után magára maradó Kádár Brezsnyevvel szembeni „utóvédharcai”, 1972-ben a nyugdíjba vonulás váratlan (és lényeges körülményeit tekintve mindmáig tisztázatlan) felajánlása, majd a reform folytatása érdekében folytatott halogató taktika annak 1974-es kudarcával együtt — mindez mint cseppben a tenger egyszerre mutatja a kádári külpolitika, sőt talán az egész kádárizmus mozgásterét és kényszerpályáit. Megjegyzendő viszont, hogy a szerző fejezetcím-választásai nem mindig sikerültek. Az 1968-ról szóló „A kihívások éve” helytálló, azonban az 1972 és 1975 közötti éveket feldolgozó „A korlátozott szuverenitás időszaka” jóval problémásabb. A szerző persze kifejti, hogy mit ért szuverenitás alatt (27.), továbbá hogy Kádár számára alapvetően biztosított volt annyi szuverenitás, amennyit ő szükségesnek érzett (28.), úgy tenni azonban, mintha csak a fenti három év alatt lett volna korlátozott a magyar szuverenitás, további indoklás, érvelés híján mindenképpen elhamarkodott megállapításnak tekintendő. Sokkal nagyobb terjedelmet igényelt a korábbinál a kádári külpolitika második nagy periódusa, az 1975 utáni időszak, amikortól megnyílik Kádár János előtt a fejlett Nyugat világa is. Természetesen a rendszer nyugati elfogadása nem máról holnapra, hanem fokozatosan ment végbe, ezt Földes György is végigvezeti az egyes fejezetekben. Szimbolikusan azonban mégis a helsinki értekezlet tekinthető a fordulópontnak. Az utazni közismerten nem szerető Kádár kénytelen volt felvállalni a külföldi látogatások egész sorát — sikerrel, hiszen mindaz, ami e téren 1976—1978-ban lezajlott, akár diadalmenetnek is nevezhető (Bécs, Róma, Bonn, Párizs), különösen azt a tényt figyelembe véve, hogy egy kivétellel NATO-tagországok fővárosaiban tárgyalt a magyar pártvezető (ahogy ezt a szerző maga is kiemeli). Az államközi kapcsolatok dimenziójánál azonban e fejezetben kisebb hangsúlyt kapnak a nemzetközi kommunista mozgalom kérdései, némiképp méltatlanul, hiszen ekkor kulminált a világmozgalom egységébe az utolsó koporsószöget verő eurokommunizmus Nyugat-Európában, Kádár pedig éppen ezzel kapcsolatos (Földes által bőségesen idézett) 1976-os bécsi, majd 1977-es római megnyilvánulásaival szerezte a legfontosabb „jó pontokat” a nyugat-európai sajtóban. Érdemes lett volna bővebben kidolgozni, hogy mi vezethetett a berlini értekezlettől a bécsi sajtótájékoztatóig (Kádár fél év különbséggel fanyalogva, majd pozitívan nyilatkozott az eurokommunizmusról, bár tartalmilag nem sok eltérés volt a két megszólalás között), bevonva az elemzésbe a háttérben zajló magyar reformokkal kapcsolatos moszkvai megfontolásokat is. Az eurokommunizmushoz kapcsolódóan megjegyzendő, hogy a könyv alapvetően Kádár Jánosra mint a magyar nemzet egésze érdekében tevékenykedő külpolitikusra összpontosít, szinte szót sem ejtve a kommunista pártok közötti kapcsolatokban játszott szerepéről. E megállapítása alól kivételt csak a Georges Marchais francia és Enrico Berlinguer olasz pártvezetővel folytatott tárgyalások jelentenek, amelyeket a második kötetben közöl, és amelyeket az első kötetben röviden jellemez. Kádár és a többi „táboron kívüli” kommunista párt vezetője közötti kapcsolatról azonban egy szót sem ír. Tekintve, hogy az a két külföldi politikus, akit Kádár János még szabadsága alatt is hajlandó volt fogadni, Alvaro Cunhal portugál és Meir Vilner izraeli pártfőtitkár volt
