Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Szilágyi Gábor: Földes György: Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai I-II.
TÖRTÉNETI IRODALOM 1623 évtizedig tartott (1964—1982), egy ilyen periódus pedig bármely két ember személyközi kapcsolatait alakítja, módosítja. A Brezsnyev—Kádár-viszonyról adott pozitív leírást tovább árnyalja, hogy még pozitívabban ír — minden bizonnyal joggal — Földes a magyar első' titkár és Andropov kapcsolatáról, függetlenül attól, hogy utóbbi csak alig másfél évig vezette a Szovjetuniót. Ehhez képest szembetűnőin nem mond a könyv semmit a Csernyenko-Kádár-viszonyról. Ez azonban bizonyosan nem Földes hibája: egyszerűen olyan rövid volt a szovjet főtitkár „aktívan” (azaz nem betegágyban) eltöltött hivatali ideje, hogy nem alakulhatott ki közöttük semmilyen kapcsolat. Igazán érdekes a Gorbacsov-kérdés tárgyalása a könyvben. A szerzó' alapvetőin pozitív színekben ábrázolja Kádár és az új szovjet főtitkár 1985-tó'l kialakuló kapcsolatát. Műve ugyanakkor eró's ellenérveket is tartalmaz ezen értelmezéssel szemben — nem hallgatja el, hogy Gorbacsov nem értékelte nagyra a magyar reformokat, ami mögött bizonyosan szubjektív megfontolások álltak: ő „saját jogon” akart nagy reformer lenni, nem pedig mint „Kádár-tanítvány”. Még összetettebb a kép, ha a könyv megállapításait ütköztetjük Németh Miklós visszaemlékezésével, aki szerint Kádár 1985-ben kijelentette Gorbacsovról: „Ez az ember a rendszer sírásója!” (Oplatka András: Németh Miklós - „Mert ez az ország érdeke”. Bp. 2014. 127.) A két politikus viszonya csak további kutatások segítségével lesz tehát meggyőzőin ábrázolható. E megállapítás más problémákra is igaz, hiszen sok esetben csak orosz levéltári források igénybevételével lehet teljessé tenni a képet. Ennek fényében kiemelendő, hogy a szerző több esetben (többnyire a hatvanas-hetvenes évekből) hivatkozik oroszországi archívumokban fellelhető iratokra. Csak reménykedhet benne a magyar történettudomány, hogy az idő előrehaladtával egyre több és több információ lesz beszerezhető Moszkvából. Ilyen módon akár arról is többet tudhatunk majd, hogy a szovjet vezetés egyes tagjai közül ki hogyan viszonyult mindahhoz, amit Kádár Magyarországon tett. Földes György ugyanis némileg leszűkíti vizsgálata körét a mindenkori pártfőtitkárra és a miniszterelnökre — esetleg megemlítve a külügy-, a honvédelmi minisztert és a tervhivatal elnökét. Ezzel azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az 1960-as évektől kezdve érezhetően megnőtt a hadsereg súlya a szovjet vezetésben (idősebbek bizonyosan emlékeznek a televízióban közvetített moszkvai díszszemlékre: a tribün közepén a főtitkár, balján a teljes politikai, jobbján a teljes katonai vezetés - ez némileg a kettő „egyenjogúságát” szimbolizálta, de legalábbis a katonai elem súlyának megnövekedését). Ez különösen a „kis hidegháború” időszakában bizonyult kulcsfontosságúnak. A magyar-szovjet viszonyon túl is egyértelműen kiderül a kötetből, hogy a magyar külpolitika lényegesen más képet mutat 1975 előtt, mint azután. A korábbi időszakban egyértelműen a szocialista tábor a meghatározó, míg a későbbiekben legalább ugyanilyen jelentősekké válnak a fejlett tőkés országokkal fenntartott kapcsolatok. A kádári külpolitika legfőbb mozgatórugója azonban ugyanaz marad: újabb és újabb forrásokat kell szereznie életszínvonal-politikájához. Az 1960-as évek elejéig a szocialista országok által rendelkezésre bocsátott hitelek ehhez még elegendők, később azonban mind a fizetőképesség, mind a -készség elmúlik, a kádári vezetésnek így egyértelműen nyugati hitelekre lesz szüksége. A szocialista tábor kisebb országaihoz fűződő kapcsolatoknak Földes György érezhetően nem tulajdonít nagy súlyt — kivéve a határon túli magyarság kérdése miatt fontos Romániát, illetve hasonló okokból, valamint a „prágai tavasz” miatt Csehszlovákiát. Alapvetően mindkét viszonylatban kudarctörténet a kádári külpolitika, mégis helyénvaló a kiemelt kezelés, hiszen a kádári Magyarország szocialista táboron belüli helyét, illetve Kádár János erről vallott felfogását mindkét problémakör (a tétova közvetítési kísérlet Brezsnyev és Dubcek között, amely az intervencióban való részvétellel végződött, illetve a Ceau§escuval való konfliktus fel nem vállalása) jól jellemzi. Ezekhez
