Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kovács Tamás: Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon. A politikai rendőrség a Horthy-korszakban
1606 TÖRTÉNETI IRODALOM fenntartóinak felderítése, letartóztatása és bíróság elé állítása. Másrészt — s erró'l később részletesen is ír Varga Krisztián — beleivódott több rendőri vezető zsigereibe az a gondoltat, hogy a kommunisták az egyes számú és egyben legnagyobb ellenségei, veszélyforrásai a kialakuló, illetve fennálló rendszernek. A másik fontos kérdés, ami ekkor rendeződött el majd két évtizedre, hogy a politikai rendészeti munka alapvetően rendőri feladat, rendőrségi munka. Ne feledjük, 1919-1920-ban a tiszti különítmények, de még maga a Honvédelmi Minisztérium is úgy gondolta, hogy mindez az ő feladata. A második összefoglaló jellegű fejezet (A konszolidált rendszer politikai rendőrség) lényegében az 1920-as évek konszolidációjától a második világháború, illetve Magyarországnak abba való belépéséig tárgyalja az eseményeket. A korszakot meghatározta két „főrendőr” személye: Andréka Károly és Hetényi Imre. A két ember egyben két stílus és két világszemlélet is volt, amely rámutat a rendőrség változására éppúgy, mint arra, hogy maga a „világ”, és ezen belül Magyarország és a várható kihívások is változtak. Míg Andréka, és a későbbiekben is sokan továbbra is a kommunistákban, és általában a baloldaliakban (így a szociáldemokratákban is!) látták Horthynak és rendszerének a legnagyobb ellenségeit. Bár a könyv több konkrét esetet is említ, amelyben nyomoztak a politikai osztály rendőrei, de talán érdemes lett volna kicsit mélyebben tárgyalni ezeket, illetve jobban belemenni a Bűnügyi osztállyal folytatott hivatali, avagy hatásköri és jogi küzdelmeibe. Ez már csak azért is érdekes lett volna, mert a szerző a csendőrség színre lépéséről a politikai ügyekbe igen részletesen értekezett. A nagy fejezeten belül külön fejezet foglalkozik a szociáldemokraták és a kommunisták elleni nyomozásokkal, megfigyelésekkel — ám amint arra már utaltunk: a korban sokan őket tekintették a rendszer legnagyobb ellenségeinek, de külön fejezetet kaptak az anarchista merénylők is, igaz kérdőjellel a fejezet címének végén. Ennek okát a szerző részletesen is kifejti (ismételten) rávilágítva arra, hogy a milyen könnyen válhatunk rögeszmék rabjaivá, illetve hogy még Magyarországon is élhettek őrült, magányos merényleteket tervező emberek. A szerző ebben az összefoglaló fejezetben foglalkozik a nyomozások gyakorlati kivitelezésének, illetve a korabeli operatív munkának a leírásával. Szerkesztési szempontokból talán szerencsésebb) lett volna ezeket a fejezeteket korábbra tenni, vagy jobban elkülöníteni a klasszikus „történeti” részektől, hiszen amit ezekben leír, azok lényegében általános érvényűek az egész korszakra nézve, sőt, azon túl is. De miről is van szó? A szerző egy igen hosszas részben ír a — ma már úgy mondanánk — hálózati munkáról (Bizalmi egyének, fedett rendőrök, informátorok). Ha eleddig bárkinek is kételye lett volna, hogy a beszervezés vagy a beépülés valami nagyon modern rendőri módszer, avagy valami kommunista áfium, nos, az nagyon hamar rájön, hogy nem. A rendőrség kezdetektől preferálta, hogy a különböző politikai mozgalmakról közvetlen forrásból szerezzenek információkat, s így adott túl a megszerzett tudáson, befolyásolták az adott pártot, szervezetet — ha akarták, vagy érdekeik úgy kívánták. A szerző hosszasan sorolja azoknak a konkrét személyeknek a neveit, akiket a rendőrség így vagy úgy beszervezett a magyar kommunista mozgalom (párt) soraiból. S így már érthető, hogy a magyar rendőrség hogyan tudott olyan eredményesen fellépni a kommunista mozgalom tagjaival szemben a Horthykorszakban. Ennek egyik legismertebb, és sok szempontból szimbolikus momentuma volt Rákosi Mátyás és Vas Zoltán elfogása 1925-ben. Ezek mellett pedig nem szorul immár különösebb magyarázatra, hogy a szovjet pártvezetés miért nem bízott a magyar fiókpártban. A másik rendőri munkáról szóló fejezet (Detektívek „nyers” munkában) hosszan értekezik a verés szerepéről és alkalmazásáról, amely a korban meglehetősen bevett és természetes szokása volt, nem csak a magyar rendőrségnek. A szerző leír egy érdekes esetet, miszerint Hain Péterék betörtek az akkor éppen Berlinben székelő magyar kommunista központba, s ellopták a magyarországi mozgalom terveiről szóló dokumentumokat,
