Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - L. Balogh Béni: Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény - elbeszélés - utóélet
1604 TÖRTÉNETI IRODALOM A könyv legmegrázóbb fejezete az éppen itt, a Dnyepertől nyugatra fekvő ún. Ukrajna Birodalmi Komisszariátusban (RKU), a Nyugati Megszálló Csoport működési területén végrehajtott holokauszt leírása. Csak 1942-ben 362 ezer személyt gyilkoltak meg az RKU területén, ami az ott élő, a lakosság több mint 10%-át kitevő ukrán és lengyel zsidóság szinte teljes elpusztítását jelentette. A tömeges kivégzéseket a német SD-tagok hajtották végre saját kezűleg. A többnyire ukrán származású segédrendőröknek az áldozatok közvetlen megfélemlítése és ütlegelése, míg a magyar katonáknak a terep biztosítása, az áldozatok helyszínre kísérése volt a „feladata”. A fejezet egyik sokat használt kulcskifejezése a referenciakeret. Ez arra a szociális folyamatra utal, amely egy csoport tagjai számára meghatározza viselkedésük normáit. A háború, a helyi ukrán antiszemitizmus és a náci politika folyamatos brutalizálódása teljesen megváltoztatta a katonák addigi referenciakeretét, amennyiben a zsidók és partizánok lemészárlása már nem tűnt erkölcsileg elítélendő cselekedetnek, hanem teljesen helyénvaló dolognak számított. A tömeggyilkosságokban való — igaz, csupán közvetett - részvételt a legtöbb honvéd súlyos tehernek tartotta ugyan, és legszívesebben nem vett volna részt benne, de azzal nyugtatták magukat, hogy „csak” zsidókról van szó. Voltak köztük persze szadista beállítottságúak, de olyanok is, akik a kivégzések láttán elájultak. A kép árnyalása végett Ungváry mindehhez hozzáteszi: a helyi zsidóságnak pozitív élményei is lehettek a magyarokról. Akadt olyan túlélő, aki ötven évvel később úgy emlékezett vissza, hogy a „magyar katonák jól viselkedtek velünk, a maradékot odaadták, néhányan cukrot is adtak.” (210.) A Keleti Magyar Megszálló Csoport területén elenyésző számban éltek zsidó származású lakosok, viszont az itt szolgáló honvédek rövid időn belül a partizánháború kellős közepén találták magukat. Szinte megoldhatatlan feladat elé kerültek: „igazi” partizánokkal nem vehették fel sikeresen a harcot, így az elrettentés és a megtorlás volt a legfontosabb eszköz. A korabeli magyar katonai jelentésekben szereplő megsemmisített „partizánok” az esetek jelentős részében ártatlan lakosok voltak. A tömeggyilkosságok áldozatain kívül százezres nagyságrendű lehet azon civilek száma, akiket nem gyilkoltak meg, „csak” — a németek, a magyarok vagy éppen a partizánok — elpusztították a vagyonukat, felégették falvaikat, házaikat. A honvédség vezetői - kevés kivételtől eltekintve — nem éreztek felelősséget a lakosság sorsa iránt, leszámítva a lengyeleket, akikkel viszont a magyarok többsége szimpatizált. Mindehhez hozzá kell azonban tenni, hogy a partizánok akciói is inkább a lakosság terrorizálásában, és sokkal kevésbé a megszállók elleni harcban nyilvánultak meg. Joggal jegyzi meg a szerző, hogy a partizánmozgalom biztosította a „földalatti sztálinizmus” uralmát a lakosság felett, amely így csak a rossz és a még rosszabb között választhatott. „Igaz, általában a német megszállás bizonyult rosszabbnak, de ez korántsem volt mindenütt egyértelmű.” (10.) Az események utóéletét, tehát az 1945 utáni felelősségre vonásokat vizsgálva, Ungváry arra a következtetésre jut, hogy abban a néhány ügyben, amely a megszállókkal volt kapcsolatos, sem a vádhatóság, sem a bíróság nem mutatott különösebb érdeklődést az események feltárására. A magyar hatóságoktól sokszor a szovjet belügyi szervek vették át az ügyeket. Bűn és bűntelenség azonban nem sokat számított előttük, még ha nem is volt mindegyik eljárásuk teljesen alaptalan. Az általuk elítélt egyes személyek — sokszor már az 1960-as években lezajlott - rehabilitálása azonban ugyanolyan zavaros volt, mint a korábbi ítéletek. A magyar bíróságok által meghozott törvénytelen ítéletek 1989 utáni felülvizsgálata sem volt problémamentes. Olyan döntések is születtek (pl. Jány Gusztáv felmentése), „amelyek méltó folytatásai voltak a népbíróságok rendkívül problematikus ítélkezési gyakorlatának.” (410.) Összességében elmondható, hogy Ungváry adatgazdag és kiegyensúlyozott szemléletű monográfiája úttörő hozzájárulást jelent a téma kutatásához. Maximálisan eleget tesz annak a követelménynek is, amelyet egyik legfőbb kritikusa, a már idézett Krausz Tamás
