Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Vörös Boldizsár: B. Müller Tamás: Vörösterror az Országházban 1919
TÖRTÉNETI IRODALOM 1591 munkájának eredménye volt az ellenforradalmi megmozdulások felszámolása. Ezen feladatok végrehajtásában mindenkor részt vett az osztályhoz tartozó fegyveres alakulat, a Lenin-fiúknak Szamuely és Cserny által irányított csoportja. Ezek az alakulatok mindenkor a proletárdiktatúra eró's támaszai voltak, igaz, becsületes, elszánt harcosok, akik sohasem ismertek megoldhatatlan feladatot. [...] A politikai nyomozó osztály vezetőinek és tagjainak áldozatos munkájára jellemző volt, hogy két-három napos folyamatos munka után, pár órát aludtak és folytatták munkájukat. Mi már az ottani elvtársak nagy részével 1918 novemberében megértettük, hogy forradalmunk új rendszerét megvalósítani és megvédeni csak kitartással, áldozatos harcok árán lehet. Tisztában voltunk azzal, hogy a proletariátus forradalmának megszilárdítása és célkitűzéseinek megvalósítása nem két napig tartó feladat. De mindezt vállaltuk, mert hittünk célunk elérésében.” (Lásd Takács Sándor visszaemlékezését. In: A proletárhatalom védelmében. Szerk. Szerényi Imre - T. Varga György. Bp. 1979. 94—95.) Figyelemre méltó, hogy visszaemlékezésében a volt politikai nyomozó azt érzékelteti: a proletárdiktatúrát védő csoport tagjai korábban különféle szakmákban dolgozó, jelentős részben „szervezett” munkások voltak — „a korábbi rendőrségtől” az osztályhoz átkerültek egy része viszont a rendszer bukása után együttműködött a Tanácsköztársaság híveinek üldözőivel. Ha csak hallgatólagosan is tehát, de szembeszállt azzal a még a Horthy-korszakban terjesztett váddal, mely szerint e szervezetben közönséges gonosztevők lettek volna. 1935-ös, A forradalmak kora. Magyarország története 1918-1920 című munkájában ugyanis Gratz Gusztáv így fogalmazott: „Cserny, akit Kun [Béla] már a proletárdiktatúra kikiáltása előtt is felhasznált és akire azóta is támaszkodott, mindenre kapható és mindenre elszánt, erkölcsi érzésből teljesen kivetkőzött gonosztevőkből állította össze a maga terrorcsapatát”, amelyik később „mint »a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának Különítménye« szerepelt”. (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története 1918-1920. Bp. 1935. 130—131.) Ugyancsak fontos az „elvtárs” szó rendszeres használata Takács szövegében, amivel a visszaemlékező hangsúlyozta eszmei-politikai összetartozását a tanácsköztársasági szervezet más tagjaival. Figyelemre méltóak a szövegben olvasható felsőfokos megfogalmazások is: szerinte a „nagy” tudású Korvin „mindenkor” megfontoltan és nyugodtan dolgozott, „Első feladatnak [!] tekintette mindvégig [!] harcolni a proletárhatalomért.” A Lenin-fiúk pedig „mindenkor” a Tanácsköztársaság védelmezői voltak, akik „sohasem ismertek megoldhatatlan feladatot” - mindezzel pedig kifejezésre juttatta e személyek tökéletes hűségét, elkötelezettségét a rendszer iránt. E felfogás különféle elemeiről pedig, a fentiek egyfajta indoklásaként is, a visszaemlékező részletesebben is beszámolt az idézet utolsó szakaszában. Szintén nem érdektelen egy másik volt politikai nyomozó, Bárány Mihály visszaemlékezése, amely ugyancsak az 1979-es kötetben jelent meg. Ebben, többek között, az olvasható, hogy „A nagy létszámú nyomozócsoport részére a főkapitányság épületében alkalmas hely nem volt, így májusban átköltöztünk a Parlament épületébe. Ott a főrendiház traktusán kaptunk megfelelő helyet. Ide vittük a túszként összeszedett mágnásokat, volt háborús minisztereket, sőt főpapokat is, akik bennünket a legszívesebben megsemmisítettek volna. Kezdetben a Fasorbeli szanatóriumban őrzött Wekerle és Hazai Samu miniszterekre néhány napig én is vigyáztam, nehogy a forradalmi tömeg megölje őket. Kiváltképpen Hazai Samut, a hadügyminisztert gyűlölte az elkeseredett tömeg.” (Lásd Bárány Mihály visszaemlékezését. In: A proletárhatalom védelmében i. m. 105.) E szövegből az derül ki, hogy a túszokként összegyűjtött személyek a legszívesebben elpusztították volna fogvatartóikat, illetve, nyilvánvalóan, a diktatúra egészét is - ekként ábrázolt hozzáállásuk tehát legitimálhatta a nyomozócsoport tagjainak eljárását, a visszaemlékezést az események után évtizedekkel később olvasók számára is. Figyelemre méltó annak kétszeri említéssel történt hangsúlyozása is, hogy egyes rabokat mennyire gyűlölt a „tömeg”: ez ugyanis alkalmas lehetett arra, hogy igazolja a leszámolást velük. Sőt, e leírás szerint a gyűlölt
