Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Vörös Boldizsár: B. Müller Tamás: Vörösterror az Országházban 1919
1592 TÖRTÉNETI IRODALOM személyeket voltaképpen őrzőik védték meg a tömegtől, amiből következhet az, hogy fogságban tartásuk semmiképpen sem ítélhető el — sem akkor, sem a visszaemlékezés publikálásának idején. Véleményem szerint különösen érdekes része még e memoárnak az, amely a Tanácsköztársaság bukásával foglalkozik. Ebben Bárány azt állítja, hogy „Mi a Parlament épületéből lejöttünk és az Erzsébet téren búcsúztunk el egymástól. Nagyon le voltunk törve, de azért mégis azt mondtuk, hogy majd egyszer visszajövünk és újra miénk lesz a Parlament.” (Uo. 108.) E kijelentés pedig 1979-ben, a Tanácsköztársaság fennállásának ekkor hivatalosan megünnepelt 60. évfordulóján, az emlékezés végén olyan jövendölésként hathatott, amely ha csak évtizedekkel később is, de beteljesedett — ebből pedig levonható volt az a következtetés, hogy a diktatúra híveinek küzdelme, az 1919-es, „átmeneti” vereség ellenére sem volt hiábavaló: eszméik, törekvéseik „végül is” diadalmaskodtak a „szocialista” Magyarország létrejöttével. (Ugyanakkor a könyvből kiderül [38., 320.], hogy B. Müller Tamás ismeri az e visszaemlékezéseket is tartalmazó egyik kötetet. O azonban munkája során úgy döntött, hogy ezeket a szövegeket nem adja közre.) E szövegek e kötetben közlése esetén a volt politikai nyomozók visszaemlékezéseiben alkalmazott sajátos nyelvi eljárások érdekes ellentétbe kerülhettek volna azokkal, amelyek az egykori fogvatartottak memoárjaiban figyelhetők meg. Például Balogh Gy. Ferenc tiszthelyettes 1922-es szövegében ekként fogalmazott: rabságakor a parlamenti nagyteremben volt „báró Perényi Zsigmond volt belügyminiszter kegyelmes úr is, azután Aczél József kőbányai hitoktató-plébános úr” (233.) — vagyis ő az „úr” megjelölés rendszeres használatát tartotta indokoltnak, nyilvánvalóan nem függetlenül a társadalom rendjéről meglévő saját felfogásától. Pékár Gyula 1920-as emlékezésében egyes fogvatartói több ízben „orosz zsidóikként, illetve „muszka zsidók”-kként említtetnek (268., 270.), ami itt egyszerre hivatott jelezni az eszmevilágukból és a származásukból következő ellenség voltukat. A különféle világszemléletű történelmi szereplők: (volt) letartóztatottak és (volt) politikai nyomozók memoárjainak együttes közlése által így a kötet olvasói a konkrét eseteken túlmutatóan, általánosabb érvénnyel is, jól érzékelhették volna a különböző társadalom-felfogásokkal összefüggő nyelvhasználatok sajátosságait. (A könyv, illetve az abban közölt források számos érdekes adatot szolgáltatnak a tanácsköztársasági erőszakszervezetek tagjainak szóhasználatáról is [lásd például: 48., 99., 147.], vö. ezekhez: Zolnay Vilmos-Gedényi Mihály: A magyar fattyúnyelv szótára. I-XX. Gépirat, Bp. 1945-1962. passim.) A nem visszaemlékezés típusú források publikálásánál problematikus az, hogy míg B. Müller Tamás az egyes alrészekben általában keletkezésük időrendjének megfelelően adja közre szövegeit, a Politikai Nyomozó Osztály tanácsköztársasági iratai a számonkérések 1919. augusztus 1-je után létrejött dokumentumai közé kerültek — amely eljárás indoklását nem találtam a kötetben. E sorrend azért sem szerencsés, mert megítélésem szerint jó lett volna, ha A Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának szervezete címet viselő, 1919. április 8-ai irat (193—194.) kerül a források sorozatának legelejére: ez ugyanis pontosan rögzíti a szervezet feladatát, célját — ami jó alapismereteket adhatott volna az olvasóknak a testület működésének egészére vonatkozóan. Igen hasznosak viszont a lábjegyzetbeli utalások az egyik forrástól a másikhoz, ugyanis az érdeklődők számára megkönnyítik az egyes dokumentumok közötti összefüggések felismerését. A kötetben számos, nagyon jó minőségű kép található az események, a szövegek szereplőiről, a helyszínekről, iratokról: e sorok írója különösen hasznosnak tartja a politikai nyomozók országházbeli elhelyezkedését bemutató alaprajzot a 34-35. oldalakon. Nem találja ugyanakkor szerencsésnek a „Fejléc- és pecsétmontázs”-t a 80. lapon: ez ugyanis, szerinte nem való egy szaktudományos munkába. A könyv végén helyes az Életrajzi gyűjtemény, a Levéltári források jegyzéke és az Irodalomjegyzék közlése - a legutóbbi elősegítheti a téma, a korszak iránt érdeklődő olvasók tájékozódását a Magyarországi Tanácsköztársaság újabb szakirodaimában.
