Századok – 2016
2016 / 5. szám - KÖZIGAZGATÁS-TÖRTÉNETI MŰHELYTANULMÁNYOK - Miru György: A dualizmus kori közigazgatás politikai kontextusai, Kossuth az autokratikus hatalom ellen
1260 MIRU GYÖRGY közigazgatás szerepét a korszak modernizációs folyamataiban, és azt, hogy a kiegyezéssel kialakított kompromisszumot, azaz az uralkodó és a kormány közti viszonyt le kellett képezni a kormány és a törvényhatósági igazgatás kapcsolatára is, ami csak tovább fokozta a szisztéma kuszaságát.2 Az ítéletek ellenére az helyes törekvés, hogy a korszak közigazgatását a politikai rendszer egészéből értsük meg. A jogtörténészek kiváló elemzéseket nyújtanak a joganyag belső összefüggéseiről, a fontos törvények szövegszerű értelmezéséről, ugyanakkor történészi feladat a korabeli és a későbbi kontextusok megkülönböztetése, egymásba csúszásuk veszélyének érzékeltetése. Nem a hazai jogtörténészek tették elfogadottá azt az értelmezést, miszerint a kiegyezés a szokásjogi alapú történeti alkotmány kereteibe illesztette be az új paktumot, amely ugyan elhatárolta a közös viszonyokat és kitért azok kezelésére, de nem meghatározta, hanem elismerte a jogokat, mintegy feltételezve egy már létező szokásjogi hagyományt. Az 1867. évi 12. törvény nem határozta meg pontosan sem az uralkodó és az ország jogait, sem az ország és a birodalom kapcsolatát, mégis ez volt a leghatározottabb kísérlet a birodalmi kapcsolat fennállása során az ellentétek áthidalására, így a véleménykülönbségek kisebbek lettek 1867 után, mint voltak előtte. A paktum olyan monarchikus uniót regenerált, amelynek ereje, stabilitása az erős és önálló monarchikus hatalmon, a tágan hagyott uralkodói jogokon, s nem az alkotórészek szoros intézményes kapcsolatán alapult, hisz az intézményes kapcsolatok meglehetősen lazák maradtak. A konstrukció jól is működött mindaddig, amíg mindkét félben megvolt arra a politikai szándék.3 Az uralkodó az új politikai rendszerben is meghatározó tényező maradt, így az alkotmány helyreállítása Magyarországon nem parlamentáris rendszert hozott létre, hanem a korona és az ország új egyensúlyi helyzetét, ami a paktumos politizálás korábban is gyakorolt formáit éltette tovább. 1867 után az uralkodó erősebb pozícióval rendelkezett mint a parlament, ennek következményeként a végrehajtó hatalom dominanciája érvényesült, ami éreztette hatását a politikai intézményrendszer egészében. A kormány lényegében közvetített a népképviselet legfőbb intézménye, a parlament és az uralkodói akarat között, s egyetlen kivételtől eltekintve sikerült is elkerülnie, hogy közöttük nyílttá váljon a konfliktus. A kormány nemcsak közvetített, hanem érvényesítette is erőfölényét a parlamenttel szemben, aminek a „népképviselet” intézményeinek komoly deformálódása lett az ára. A dualizmus korának politikai viszonyait olyan jelenségek jellemezték, mint a szűk választójog, az aránytalan választókerületi beosztás, a választási visszaélések sokasága, az oligarchikus tendenciák a pártok szerveződésében, az erősödő frakciófegyelem, a klubpolitizálás és a politikai erkölcsi, felelősségi viszonyok megromlása. így a kormány autoritásának 2 Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Bp. 1976. 3 Péter László: Ország és királya a hatvanhetes kiegyezésben. In: Uő: Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemből. Bp. 1998. 249-263.
