Századok – 2016
2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Siptár Dániel: Tóth Tamás: A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye 18. századi megújulása Patachich Gábor és Patachich Ádám érsekek idején (1733-1784)
pökök tevékenységéről szólva a központi intézményrendszer mellett a vidék, a plébániahálózat, az alsópapság és a hívek állapotának, fejlődésének bemutatásáról sem (4. fejezet). Sőt, az intézmény- és társadalomtörténeti szempontok érvényesítésén túl röviden a ma igencsak kurrens politikatörténet, valamint a művelődéstörténet felé is kitekint a két érsek világi tevékenységéhez kapcsolódóan (5. fejezet). Mindezt ugyanakkor a két Patachich-érsek életrajzába illesztve tárgyalja, egyértelmű vezérfonalnak az ő biográfiájukat tekintve. Ennek megfelelően a kötet címében szereplő időhatárok (1733-84) bizonyos értelemben pontosításra szorulnak, mivel a Patachich Gábor halála (1745) és Patachich Ádám érseki kinevezése (1776) közötti, az egyházmegye fejlődése szempontjából nem kevésbé fontos három évtizedre vonatkozóan csak rövid, áttekintő jellegű szakaszokat olvashatunk. Ez által a kötetet inkább modern szellemben megírt párhuzamos püspökéletrajzoknak nevezhetjük, mintsem egy egyházmegye fél évszázados története teljes feldolgozásának. A modern szellemű egyházmegye-monográfiák vagy a püspökségek történetének egyes időszakairól szóló korszerű szintézisek megírására vonatkozó igény Magyarországon egyáltalán nem újdonság. Vanyó Tihamér bencés egyháztörténész már 1937-ben megfogalmazott bizonyos elveket erre vonatkozóan, melyeket az 1920-as évek francia egyháztörténeti módszertani irodalma inspirált, azonban az 1940-es évektől 1989-ig ezek hazai megvalósítására nem nyílt lehetőség. Vanyó a Regnum című egyháztörténeti évkönyv 1937. évi számában Az egyházmegye-történetírásról címmel közölt tanulmányt (3-18. oldal). Ebben többek között a következőket írta: „Minden egyházmegye történetét egy általános bevezető fejezetnek kell megelőznie. [...] Ezután következik a tulajdonképpeni egyháztörténet, mégpedig két részben. Az első a püspökök életrajzát tartalmazza, szorosan a lényegre szorítkozva. E biografikus részt követi a monografikus vagy szintetikus rész. Ez az egyházmegyei intézményeknek és a vallásos életnek fejlődését foglalja magában, erősen figyelemmel kísérve a fejlődés elvét s az általános egyházi, művelődési, társadalmi viszonyok alakulását. A két rész egymástól elkülönítve tárgyalandó, de oly módon, hogy a kölcsönös ismétlés elkerülésével egymást kiegészítsék.” (8. oldal; a Francia Egyháztörténeti Társulat 1924-es tervezetéről szólva) Pár oldallal később Albert Dufourcq 1926-ban publikált egyházmegye-történetírási módszertanáról ír, többek között a következőt: „...a személyi és tárgyi részt nem különíti el egymástól, nem szakítja ketté, hanem mindkettő valóban kölcsönösen áthatja egymást. Azáltal, hogy az egyházmegyei élet minden megnyilvánulását a püspökkel hozza kapcsolatba, az Egyház hittani, fegyelmi és kormányzati álláspontját mesterien érvényre juttatja és felépítésének páratlan egységet biztosít.” Tóth Tamás munkájában jelentős részben ezek az elvek is megvalósulni látszanak. A kötet ugyanis bevezető fejezetében a főegyházmegye korábbi történetét foglalja össze 1733-ig. Ezt követi Patachich Gábornak és másodunokaöccsének, Adámnak az érsekségüket megelőző életútja párhuzamos szerkezetben. A harmadik fejezetben a két érseknek a főegyházmegye központi intézményei, a szeminárium, a székesegyház és a káptalan újjászervezésére, míg a negyedikben az érseki megye plébániahálózatának kialakítására, az ott folyó lelkipásztorkodás fellendítésére irányuló tevékenységét ismerhetjük meg. Ezt a főpapok fent már említett világi funkcióinak bemutatása követi: Patachich Gábor esetében a politika, Ádám esetében a kultúra területén. Végül, miután az érsekek végrendeletei és haláluk körülményei is tárgyalásra kerültek, igen részletes, minden eddigi állítást és eredményt összegző befejezés zárja a kötet narratív részét. Említett cikkében Vanyó Tihamér szintén kitért az általános gyűjteményekben (Róma, Bécs) folytatott kutatások elengedhetetlen voltára, ugyanakkor a helyi levéltár teljes kiaknázásának fontosságára, amelyeket Tóth Tamás meg is valósított: római tanulmányai révén nemcsak a kalocsai érsekség történetének megírásához, hanem annak a világegyház viszonyaiba való beillesztéséhez szükséges forrásokat is megismerte, művében azokat bőségesen fel is használta (a római Collegium Germanicum et Hungaricum és a Vatikán levéltárából). Nemkülönben a bécsi udvarral és kormányszervekkel folytatott levelezés és ügyintézés Bécsben található dokumentumait (Österreichisches Staatsarchiv: Finanz- und Hofkammerarchiv, Haus- Hof- und Staatsarchiv), valamint Budapesten fellelhető iratait (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Kancellária és Helytartótanács levéltára). Végül a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár nyújtotta lehetőségek teljes kiaknázása mellett meg kell említenünk a Zágrábban elsősorban a Patachich-család történetére vonatkozó dokumentumok öt különböző gyűjteményben szétszórtan található anyagának felhasználását is a szerző részéről. Ez a forrásgazdag munkamódszer adott lehetőséget arra, hogy az egyes intézmények felélesztése kapcsán a puszta tényeken kívül az érsekek háttérben zajló TÖRTÉNETI IRODALOM 1091
