Századok – 2016
2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ivanics Mária: The Crimean Khanate and Poland-Lithuania. International Diplomacy on the European Periphery (15th-18th Century). A Study of Peace Treaties Followed by Annotated Documents by Dariusz Kolodziejczyk ; The Ottoman Empire and its heritage. Politics, Society and Economy. Vol. 47. ed. by Suraiya Faroqhi, Halil Inalcik and Bogac Ergene
1080 TÖRTÉNETI IRODALOM 17. században a kán anyjának, első feleségének, a dinasztia további nőtagjainak, valamint a kánság négy fő nemzetsége vezetőinek, és a kán udvari embereinek is joga volt saját emberét a kán főkövetével együtt Vilniusba, Krakkóba vagy Varsóba küldeni. A 16. század közepéig a két legjelentősebb krími nemzetség, a Sirin vagy a Barin fejei vezették a követségeket. Néhány esetben a Krím-félszigeten fekvő genovai kereskedőváros, Caffa (Kefe/Feodisija) olasz lakosai közül került ki a követ. A következő században azonban helyükre a kánok udvari emberei, bizalmasai léptek. A lengyel fél részéről a Krímbe legtöbbször köznemesi státuszú követek mentek, akik azonban sikeres szolgálatuk után feljebb léphettek a társadalmi ranglétrán. Leghíresebb közöttük Marcin Broniewski, aki Báthory István, majd III. (Vasa) Zsigmond követeként 1578 és 1592 között öt alkalommal is tárgyalt a Krímen. A követségek különböző útvonalakat használtak. A 16. század közepéig a Dnyeper bal partján fekvő határvár, Islamkerman (Tavan gegidi, Tagan ukr.) volt a találkozóhely, ahová a litván követek hajón jöttek, és ott adták át az évi adót. A század végén a moldvai utat használták, és hol Jassyban (Jászvásár, Ia§i ro.), hol a közös, oszmán-tatár fennhatóság alatt álló Dnyeszter parti várban, Akkermanban (Belgorod Dnistrovskij, ukr.) szolgáltatták be az adót. A 17. század közepétől az adó átadása elvált a tisztán diplomáciai misszióktól. A káni székhelyre érkezett követeknek az audienciára néhány napot, néha néhány hónapot is várni kellett, jóllehet a békeszerződésekben hangsúlyozták, hogy a követet mielőbb, de legfeljebb két hónapon belül vissza kell küldeni. A káni audiencia után a követ látogatást tett a kalgánál, a 17. században a nureddinnél és a kán anyjánál is. A kölcsönös eskütétel a búcsúaudienciára maradt. A 16. század elején a kán és a Giráj dinasztia tagjai után a vallási vezetők, majd a nemzetségi arisztokrácia, végül az udvari tisztségviselők is esküt adtak (Doc. 9). A 17. században megindult hatalmi centralizáció következtében az esküt tevők köre leszűkült a kánra, a kalgára, a nureddinre és a nemzetségi arisztokráciát képviselő Sirin nemzetségfőre. A kán békeszerződését a lengyel királyi udvarba a tatár követség vezetője vitte. Ellátásukról keleti szokás szerint a fogadó fél gondoskodott, mely nagy terheket rótt elsősorban a varsói kincstárra. Ezért 1535-ös és 1540-es békeszerződésben a lengyel fél felvetette, hogy a követségek létszámát 25 főben, a futárokét 2 főben rögzítsék (Doc. 26., 29.), de ezt csak egy évszázad múlva sikerült elérni. Állandó pontjai a békéknek, hogy egymás barátainak barátja, ellenségeinek ellensége lesznek; egymás területeiben és alattvalóinak nem okoznak kárt; a foglyokat a békekötés értelmében elengedik, a zsákmányt visszaszolgáltatják; biztosítják a kereskedelem biztonságát (mely elsősorban a királyi kereskedők szabad sóvásárlási jogát jelentette a mai Odessza mellett fekvő Kacsibejben); nem bántalmazzák, és nem tartják vissza a másik fél követét; és nem utolsósorban rendszeresen, időben megküldik a kánnak a békében rögzített adót. Az adó elsősorban arra szolgált, hogy megóvja a lengyel-litván területeket a tatárok portyáitól, ezért a békeszerződésben kikötötték, hogy csak azokra az évekre fizetik, amikor a tatárok távol maradnak a határoktól. Vilnius és Krakkó pénzben és posztóban, Moszkva pénzben és prémben rótta le az adót. A kán, a kalga, a nureddin és a dinasztia néhány férfi illetve női tagja mellett a négy fő nemzetség vezetője, a 17. századtól kezdve a kán udvari emberei is részesedtek belőle. Kezdetben a Vilnius által fizetett 4500 arany a két ország között fekvő határvár, Islamkerman tatár katonaságának az ellátmányát képezte. 1521-től kezdve 15 000 arany az adó, melyet egyenlő arányban megosztva fizetett a lengyel, illetve a litván kincstár: 7500 aranyat készpénzben, 7500 arany értékben pedig angol posztót és prémet adott (Doc. 10., 15., 17., 19., 20., 55.). Időnként a készpénz és a javak aránya változhatott, például 1535-ben csak posztót kértek (Doc. 27.) 1539-ben és 1542-ben 2000 arany volt a készpénz, és 13000 arany értékű a posztó (Doc. 26., 28., 31.). Véleményem szerint a változás azzal magyarázható, hogy mivel az ekkor uralkodó Száhib Giráj (1532—1551) volt az első jelentős kán, akit a Portáról helyeztek a kánság trónjára, bőkezű ajándékozással akarta megnyerni magának a tatár nemzetségi arisztokráciát. Szintén legitimációs oka lehetett annak, miért éppen csak Száhib Giráj alatt éledt újra az adónak az Arany Horda forrásaiból ismert neve, a tokuz. A tokuz eredeti jelentése ’kilenc’ és arra az ajándékozási szokásra utal, amikor kilenc féle ajándékból darabonként kilencet (tehát összesen nyolcvanegyet) kellett adni. A tokuzból rendszerint három szettet szoktak küldeni (a kán, a kalga és a nureddin számára), utoljára az 1640-es béke említi (Doc. 55.). A tokuz nem számított bele az adó összegébe. A békeszerződésekben az adóra többféle elnevezést használtak, de soha nem jelenik meg harac ’harács’ terminusként. Az adónak két fajtáját különböztették meg: a szokásos adót politikai szituációtól függetlenül azon feltétellel, hogy a tatárok a békét betartják, küldeni kellett; és rendkívüli adót, melyet csak azokban az években kellett küldeni, amikor a tatárok katonai segédcsapatokat adtak. Ez
