Századok – 2016
2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ivanics Mária: The Crimean Khanate and Poland-Lithuania. International Diplomacy on the European Periphery (15th-18th Century). A Study of Peace Treaties Followed by Annotated Documents by Dariusz Kolodziejczyk ; The Ottoman Empire and its heritage. Politics, Society and Economy. Vol. 47. ed. by Suraiya Faroqhi, Halil Inalcik and Bogac Ergene
hatalmas anyagban az okleveleket kibocsájtó uralkodók listája (519-520.), válogatott bibliográfia (1013-1034.), két térkép és index segíti. 1076 TÖRTÉNETI IRODALOM Történeti áttekintés A 14-15. század folyamán jelentős mozgások figyelhetők meg Kelet- és Közép-Európa történetében. Új birodalmak felemelkedésének kora ez. Nyugaton a Habsburgok leendő monarchiája körvonalazódik, a Kárpát-medencében magyar-lengyel perszonálunió jön létre, keleten a hatalmas kiterjedésű litván nagyfejedelemség pogány uralkodója, Jogajla feleségül veszi I. Lajos magyar király (1342-1382) lányát, Hedvig (Jadviga) lengyel királynőt, utolsóként Európában felveszi a latin rítusú kereszténységet, és Jagelló Ulászló (Wladyslaw JagieRo) néven lengyel királlyá koronáztatja magát (1386). Létrejön a lengyel-litván perszonálunió, de a két országrészt 1569-ig, a tényleges egyesülést kimondó lublini unióig önállóan kormányozzák. Még keletebbre nézve folytatódik a moszkvai nagyfejedelem hatalmának kiépülése az orosz fejedelemségek felett, melyek ekkor még a mongol utódállam, az Arany Horda kánjainak vazallusai. Az Irtis alsó folyásától az Al-Dunáig nyúló, hatalmas területen fekvő Arany Horda már szétesőben van, míg a Fekete-tenger túlsó partján az Oszmán Birodalom éppen most szedi össze az erejét a Timur Lénktől elszenvedett ankarai vereség (1402) után. Ebben a történelmi keretben vizsgálta Dariusz Kolodziejczyk a Lengyel-Litván Állam és az Arany Hordából kivált Krími Kánság diplomáciai kapcsolatait. A történeti részt a szerző három kronológiai egységre tagolta. A diplomáciai kapcsolatok első szakaszát (1362-1523) kezdetben a Litván Nagyfejedelemség és az Arany Horda együttműködése jellemezte. A litván nagyfejedelmek a Lengyelországgal többszörösen megújított unió ellenére gyakorlatilag önálló külpolitikát folytattak a steppével. Királycsinálóként léptek fel a Hordában, menedéket adtak kánjainak, köztük Toktamisnak (1380-1406 megszakításokkal), az utolsó jelentős kánnak. A nagyfejedelem szolgálatában állt, és litván támogatással tudott hatalomra kerülni az első krími kán, Hadzsi Giráj (1442-1466) is. A Dnyeper valamint a Volga alsó folyása közötti területen létrejött másik utódállam, a Nagy Horda (Ulug Orda) és a Litván Nagyfejedelemség közeledése arra sarkalta Mengli Giráj krími kánt (1478-1514), hogy Moszkvával ideiglenes szövetségre lépjen, és 1502-ben végleges csapást mérjen a Nagy Hordára. A vereség után a Nagy Horda kánja, Sejh Ahmed a litván nagyfejedelemhez menekült, nemzetségei pedig meghódoltak a krími kánnak. A litván nagyfejedelmek Sejh Ahmedet 1527-ig Kijevben tartották fogságban, hogy bármikor ki lehessen játszani a Krím ellen. Mindezek a történelmi események befolyásolták a kezdeti diplomáciai kapcsolatokat, és behatárolták a kánság mozgásterét, mert arra késztették a krími kánt, hogy ellenfele őrzéséért és a béke biztosítékaként fiát, vagy a krími arisztokrácia egyik tagját túszként (rehin) Vilniusba küldje. A 16. század közepére megváltozott a nemzetközi helyzet. Az 1515-ös Habsburg-Jagelló szerződéssel és a mohácsi csatatéren elesett II. (Jagelló) Lajos magyar király halálával (1526) a lengyelek feladták közép-európai ambícióikat. 1533-ban örökbékét kötöttek az oszmánokkal, ami precedens nélküli, és ellentmond a dzsihádnak, valamint a muszlim törvényeknek, mert nem volt limitálva. (1536-ban hasonló békét kötött Szulejmán a francia királlyal is.) Ezek a változások a formális szövetség felé terelték a lengyel-litván-tatár kapcsolatokat, hiszen a kánnak, a szultán szövetségesével szemben, lojálisnak kellett lennie. Megszűnt a rehin intézménye, a tatárok az Arany Horda örökségének megszerzéséért versengtek az oroszokkal, de átmeneti sikerek után véglegesen elveszítették a Volga menti kánságokat (1552-ben Kazányt, 1556-ban Asztrahányt). Jóllehet a Krími Kánság 1475 óta az Oszmán Birodalom befolyási övezetébe tartozott, és a félsziget védelmi, valamint kereskedelmi szempontból fontos déli partvidékét előbb szandzsákként, majd vilájetként (1569) közvetlenül betagolták az oszmán közigazgatási rendszerbe, a 16. században az oszmán-tatár viszony még inkább szövetségesi, mintsem vazallusi viszony volt. Jól mutatják ezt az örökbékét megelőző isztambuli béketárgyalások, melynek során a lengyel követ kétféle véleménnyel szembesült. Egyrészt azt hangsúlyozták, hogy a lengyel királynak nem kell a tatár kánnal külön tárgyalnia, mert nem szuverén uralkodó, posztját a szultánnak köszönheti és engedelmeskednie kell a szultánnak. Amikor azonban a biztonság kedvéért a lengyel követ Ibrahim nagyvezírtől azt kérte, vegyék be a kánt is a békébe, és parancsolják meg szigorúan a tatároknak a szerződés betartását, ezt a választ kapta: „Jóllehet Száhib Giráj kán olyan, mintha Szülejmán szultán fia lenne, és a szultánnak köszönheti a trónját, de a kán szuverén uralkodó, és nem lenne illő olyan békeszerződésbe bevonni, amely két másik uralkodó között köttetik (p. 73).”