Századok – 2016
2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ivanics Mária: The Crimean Khanate and Poland-Lithuania. International Diplomacy on the European Periphery (15th-18th Century). A Study of Peace Treaties Followed by Annotated Documents by Dariusz Kolodziejczyk ; The Ottoman Empire and its heritage. Politics, Society and Economy. Vol. 47. ed. by Suraiya Faroqhi, Halil Inalcik and Bogac Ergene
A 16. századi tatár békeszerződésekből is egy szuverén krími uralkodó képe bontakozik ki. Egy olyan nomád uralkodóé, aki a mongol hagyomány szerint területeket, városokat „adományoz” Vilniusnak és Moszkvának, és igényt tart mind a Lengyel-Litván Államtól, mind a moszkvai nagyfejedelemségtől az általuk egykoron az Arany Horda kánjainak fizetett adóra. Az adó az „adományozó” oklevélben felsorolt területek és városok biztonságát szolgálta volna, hiszen a kán azért osztotta szét a családtagok és az elit között, hogy visszatartsa őket a litván portyáktól. Teljesen azonban nem szüntethette meg őket, hiszen a rabok szerzésére irányuló portyák nem csak a köztatárok számára voltak fontosak, akik ebből tartották el a családjaikat, hanem a Giráj dinasztia fiatalabb tagjai számára is, akiknek az ilyen portyák lehetőséget adtak arra, hogy megmutassák vezetői képességeiket, és követőket szerezzenek maguknak (p. 38). A 16. századi békeszerződésekben még jól nyomon követhető a nomád társadalmakra jellemző ún. kettős rendszer, melyet a káni család két tagjának, a kán és a kalga tisztségét betöltő két fivérnek (ritkán apának és fiúnak) együtturalkodása jellemzett. A kalga a kánság sztyeppéi területeit ellenőrizte, és Vilniusszal jó kapcsolatokat fenntartva biztosította fél független helyzetét a félszigeten uralkodó kántól. A szerző a kánság nemzetközi jelentőségét taglalva rámutatott arra, hogy az a kelet-európai politikában Moszkva és Krakkó között a balansz szerepét töltötte be, és érdekeinek megfelelően hol az egyiket, hol a másikat támogatta katonai segédcsapatokkal. A tatárok emellett befolyást gyakoroltak az Oszmán Birodalom vazallus államai közötti erőegyensúly fenntartására is. A tizenöt éves háború idején, de fél évszázaddal később is, a lengyelekkel együttműködve biztosították a lengyel érdekek érvényesülését Moldvában, időnként Havasalföldön is (Doc. 43, Doc. 61), ami gyakorlatilag hármas, lengyel-török-tatár fennhatóságot eredményezett. Ezért járhatott csak átmeneti sikerrel az erdélyi fejedelmek kísérlete a vajdaságok feletti befolyás megszerzésére. Az oszmánok magyarországi hadjáratain való részvétel következtében pedig fokozatosan kiépítették kapcsolataikat az európai uralkodóházakkal, előbb Béccsel, majd Koppenhágával, Stockholmmal és végül Brandenburggal. A 17. században megváltozott a lengyel-oszmán és a tatár-oszmán viszony. Az örökbéke ellenére az oszmánok 1621-ben megtámadták és sikertelenül ostromolták a lengyel határvárat, Hotint. Az ostromban kitüntette magát az orosz hódítás miatt a Volga mellől a krími kánok fennhatósága alá vándorolt nogájok vezetője, Kantemir mirza. A nogájok a Duna-delta és a Dnyeszter közötti sztyeppén (Budzsak) nomadizáltak, és a Krími Kánság valamint az Oszmán Birodalom között lavírozva félfüggetlen helyzetet alakítottak ki maguknak. Sem a kánnak, sem a Portának nem akartak engedelmeskedni, jóllehet a kán a békeszerződésekben nemcsak a saját tatár alattvalói, hanem a nogáj nemzetségek nevében is megesküdött a béke megtartására (Doc. 60). Végül Bahcsiszeráj és a Porta viszonya olyannyira kiéleződött, hogy a tatárok 1624-ben kozák segítséggel megtámadták az oszmán vilájetközpontot, Kaffát (Feodoszija Krím-félsziget). Véres összetűzések után 1637-ben a Porta úgy oldotta meg a helyzetet, hogy mind a regnáló kánt, mind a budzsaki nogájok vezetőjét kivégeztette. Ez volt az első eset, amikor az oszmánok egy dzsingiszidára kezet emeltek (p. 148). A század közepén a kozákság megoldatlan helyzete kötötte le a politikai szereplőket. A lengyel-tatár és a lengyel-oszmán békeszerződések álladóan ismétlődő pontja ezért a kozákok féken tartása lett, akik sajkáikkal a Fekete-tengeren egészen a Boszporusz bejáratáig merészkedtek és kifosztották a part menti településeket. Amikor a kozákság nagyobbik része elfogadta az orosz fennhatóságot (1654), az oroszoknak nem volt többé szükségük tatár segédcsapatokra. A korábbi erőegyensúly felbomlott, mind a lengyelek, mind a tatárok szembetalálták magukat egy orosz-kozák koalícióval. Válaszul szorosabb együttműködés jött létre a Lengyel-Litván Állam és a kánság között, melybe tatár részről be kívánták vonni az orosz cár fennhatósága alatt élő muszlimokat is. Kazány és Asztrahány muszlimjai a krími kántól várták a felszabadulást a cári uralom alól. Nem véletlen, hogy éppen ekkor jelent meg a krími kánok intitulációjában a kalifa cím a békeszerződésekben (Doc. 55., 64.). Jóllehet a kalifa címet az oszmán szultánok is használták intitulációjukban, a muszlim jog szerint azonban bármelyik muszlim uralkodó igényt tarthatott rá, azzal a feltétellel, hogy védi és támogatja az iszlám jogot. Dariusz Kolodziejczyk jól látta, hogy nemcsak a vallási motiváció mozgatta a krími kánokat, hanem a Dzsingiszda örökségről sem mondtak még le, és egy esetleges siker esetén igényt tartottak volna minden olyan területre a cári birodalomban, ahol muszlimok éltek (p. 187). Az 1672-es békeszerződés intitulációja pedig egyenesen megnevezi azokat a török népeket (baskírok, a Volga-mentén maradt nogáj nemzetségek és a Kaukázus előterébe vándorolt Kis Nogáj Horda, valamint a Szibériai Kánság tatárjai), amelyek feletti fennhatóságra a krími kán jogot formált TÖRTÉNETI IRODALOM 1077
