Századok – 2015
2015 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Süli Attila: Solymosi József: Forradalom és- szabadságharc. Északkelet-Magyarországon 1848-1849-ben
774 TÖRTÉNETI IRODALOM da. Végül a szerző ismerteti a 19. hadosztály (Kazinczy Lajos ezredes hadosztálya szervezésének eseményeit. Északkelet-Magyarország — tekintettel arra, hogy mindvégig a magyar kormányzat igazgatása alatt állt — nagyon fontos szerepet játszott a szabadságharc gazdasági hátterének biztosításában. Míg 1848 őszéig elsősorban önkéntes felajánlások történtek a „haza oltárára”, addig októbertől az önvédelem anyagi-technikai biztosításáról a régiónak magának kellett gondoskodnia. A Munkács környéki vasbányák és a városban lévő kohó lehetőséget teremtett a lőszer- és löveggyártáshoz. Máramarosban, Kaholapolyánán pedig már nagyon korán, 1848 őszén megindult az ágyúkészítés. Ennek bemutatásánál indokolt lett volna a neves erdélyi történész, Bözödi György kiváló tanulmányára támaszkodni, amely helyi források feldolgozásával mutatja be az 1848-49. évi máramarosi fegyvergyártást. (Bözödi György: A máramarosi fegyvergyártás 1848-49-ben. In: Székely századok. Történelmi tanulmányok. Csíkszereda, 2002. 221-233.) A lőszerkészítés pedig a már említett Munkácson, Kabolapolyánán és Turjaremetén folyt. Emellett - Szabolcs megye megrendelésére lőfegyver-, pontosabban puskakészítés folyt az Ung megyei Felsőremetén. A következő nagyobb tematikai egységben a szerző a galíciai határvédelem megszervezését és az itt folytatott harcokat mutatja be. Solymosi József helyesen mutatott rá arra a tényre, hogy a galíciai fő-hadparancsnokság a rendelkezésére álló erőkkel sokkal nagyobb teljesítményre is képesebb lehetett volna a betörései által. A passzivitás okai többfélék lehettek. Egyrészt maga Galícia parasztfelkelései és forradalmi mozgalmai által egy forrongó tartomány volt. Másrészt úgy tűnik, mintha a császári hadvezetés nem rendelkezett volna megfelelő hírszerző háttérrel a régióban. Betöréseiket — noha erősebb, kiképzettebb alakulatokkal hajtották végre — képtelenek voltak kiaknázni. Itt azonban érdemes lett volna párhuzamot vonni az 1849. február eleji észak-erdélyi történésekkel, azaz Karl Urban ezredes és a bukovinai császári erők kétszeri sikeres betörésével. Az utóbbit ugyanis a galíciai főhadparancsnokság alárendeltségébe tartozó bukovinai császári alakulatok hajtották végre, mégpedig oly sikerrel, hogy a magyar hadvezetés egyelőre kénytelen volt félretenni a Nagyszeben elleni támadás tervét. Maga Józef Bem vezérőrnagy vonult Ignaz Dammwaiden von Malkowsky altábornagy ellen. Bár az utóbbinak megvolt a lehetősége a sikerre, Wilhelm von Hammerstein-Equord lovassági tábornok, galíciai fő-hadparancsnok a február 23-án kelt levelében egyenesen leváltással fenyegette meg őt, ha nem vonja ki csapatait Észak-Erdélyből, mivel attól félt, ha a magyar csapatok Máramaros felől betörnek Galíciába, nem tud velük szembe kellő számú erőt állítani. Azaz Hammerstein túlértékelte az északkelet magyarországi magyar katonai kapacitás teljesítőképességét és lehetőségét. Ettől függetlenül a későbbiek folyamán mégis hozzájárult a Barco-dandár betöréseihez, amely — a nagyobb létszáma, jobb felszereltsége és kiképzettsége ellenére — nem tudott eredményt felmutatni, sőt az 1849. április 21-én vívott podheringi ütközetben alulmaradt a nála gyengébb honvéd és nemzetőr alakulatokkal szemben. Az ütközetben kiválóan működött a honvédtüzérség, de a honvédek is keményen helytálltak. Válaszcsapásként Riczkó Lőrinc százados betört Galíciába és feldúlta Wolosate községet. Akcióját azonban felsőbb utasítás nélkül hajtotta végre, így az értelmetlen pusztításért Kossuth —- Eötvös Tamás kormánybiztos jelentése nyomán — hadbírósági eljárást indított Riczkó ellen. Szintén alapos elemzés során nyerhetünk képet a munkácsi vár 1848-49-es szerepéről és jelentőségéről. Komoly eredménynek tekinthető, hogy az erődöt a parancsnok Franz Laube őrnagy „aknamunkája” és az idegen kiegészítésű alakulatok ellenszenve ellenére is sikerült biztosítani a magyar kormányzat számára 1848 októberében. Az utóbbiban meghatározó szerepet játszott Eötvös Tamás kormánybiztos és nemzetőr őrnagy. Ezt követően — Franz Schlik altábornagy betörése miatt — rövidesen elrendelték a vár megerősítését és tüzérséggel való ellátását. Itt a szerző hangsúlyozza, hogy a lövegek és azok lőszer javadalmazása a fentebb már említett helyi hadiüzemekben készült. Bár az erőd egy komolyabb ostromot még így sem bírt volna ki, de hadászati bázisnak kiváló volt, emellett biztos pont volt a határvédelem szempontjából. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a vártüzérség részt vett a podheringi ütközetben és komoly szerepet játszott a győzelem kivívásában. 1849. január 15-én a várparancsnok Mezőssy Pál százados lett, aki Munkácsot hadi- és élelemkészlettel töltötte fel. Ebben az időszakban kezdte meg a működését a várkórház is. Júniustól a vár a Kazinczy hadosztály törzsének központja volt, majd annak elvonulása után (június 29.) Mezőssy tovább erősíti a várat és készül a sikeres védelemre. Erre szükség is volt, mivel az orosz csapatok augusztus 16-án körülzárták Munkácsot és megadásra szólították fel a várőrséget. Emellett megküldték Görgei Artúr vezérőrnagy Kazinczy Lajos ezredeshez írt, kapitulációt javasló levelét. Ennek ellenére a vár haditanácsa elutasította a fegyverletételt, fegyverszünetet kötöttek a cári csapatokkal és 3 tisztek küldtek tájékozódni. Ezzel egyidejűleg megér-
