Századok – 2015
2015 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Süli Attila: Solymosi József: Forradalom és- szabadságharc. Északkelet-Magyarországon 1848-1849-ben
TÖRTÉNETI IRODALOM 773 szolgálatot vállalókat a szolnoki és aradi táborokba osztották be, azonban ősztől, az önvédelmi háború megindulásától az önkéntesek a megyéikben maradtak. Ettől az időszaktól kezdve ugyanis — Erdélyhez hasonlóan — a magyar kormányzatnak számolnia kellett a nemzetiségi mozgalmak régióbeli megjelenésével. Noha korábban — például a máramarosi románok 1848. május 10-én, Szigeten tartott gyűlésükön — hűségnyilatkozatot tettek a magyar kormány mellett, a nemzetiség állásfoglalása — az észak-erdélyi lázadás tükrében — kétséges volt. Nem szabad arról ugyanis megfeledkeznünk, hogy a Karl Urban alezredes, megbízott ezredparancsnok (17. határőrezred) által szeptember közepétől életre hívott felkelés átterjedt a Szilágyságra, Kővár-vidékre és Szatmár megyére. Számítani lehetett arra, hogy Urban a máramarosi románságot is fel kívánja lázítani. A veszéllyel az első felelős magyar kormány is tisztában volt, mivel még augusztus végén királyi biztosnak nevezte ki Mihályi Gábort. Az utóbbi határkőre egy sor partiumi és észak-keleti megye mellett kiterjedt a 17. (2. román) határőrezred területére is. Tevékenységét br. Vay Miklós erdélyi teljhatalmú királyi biztossal együtt működve kellett végeznie. Míg a ruszin lakosság — ahogyan Solymosi József helyesen megállapítja — lojális maradt a magyar kormányzathoz, addig a román felkelés Észak-Erdélyből átterjedt a Partiumra és Máramaros megyére. Az utóbbira a szerző is utal, ugyanakkor az erdélyi események ismertetése munkájában elmarad. E téren indokolt lett volna Silviu Dragomir román történész okmánytárának köteteit forgatni, hiszen ezek számos, a máramarosi román mozgalmakra vonatkozó kútfőt is tartalmaznak. (Revolutúa Románilor din Transilvania in Anii 1848-49) Ugyanígy fontos lett volna az 1998-ban megjelent, Szabolcs vármegye 1848-1849-ben című kötet forrásainak hasznosítása, mivel a kiadvány több olyan iratot is közöl, amely a két törvényhatóság levelezését tartalmazza a Szabolcs által küldött nemzetőri segítség tárgyában. Mihályi Gábor tevékenységének felvázolásánál a szerző támaszkodhatott volna a nemrég elhunyt kiváló erdélyi történész, Csetri Elek munkáságára is. Végül nem önreklámként, de szeretném felhívni a szerző figyelmét e sorok írójának, a Hadtörténelmi Közlemények 2011/1. számában megjelent stúdiumára, amely Erdély és a szomszédos megyék — köztük Máramaros — hadszíntérré válását mutatja be az 1848. évben. Az utóbbi azért fontos, mert Urbán máramarosi novemberi betöréseinek kudarcaihoz csak a román lakosság lojalitása vezetett, hiszen Borsa lakosságát sikerrel lázították fel a megyei kormányzattal szemben, hanem az, hogy a betört egységek inkább népfelkelőkből álltak, így azok visszaszorításához a helyi és más megyei nemzetőri erők is elegendőek voltak. Ugyanakkor a román határőrök és felkelők december 3-i betörésénél érdemes lett volna arra utalni, hogy arra a lehetőséget Katona Miklós őrnagy november 24-i dési veresége idézte elő. A kötet nagyon fontos és színvonalasan elkészített fejezetét képezi a régió 1848 őszi hadszervezési eredményeit bemutató rész. Ősztől ugyanis fontos kérdés volt a régió biztosítása a forradalmi kormányzat számára. Bár azt itt állomásozó soralakulatok többsége ellenséges magatartást tanúsított az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal szemben, az utóbbiak rövidesen elhagyták az országot, az-az Galíciába vonultak. Ennek következtében sikerült átvenni az irányítást a munkácsi vár felett, amely ugyan nem volt hadászatilag jelentős erőd, de kitűnő bázisa lett a későbbi haderőszervezésnek, hadiiparnak és határvédelemnek. A továbbiakban Solymosi József bemutatja a régióban szervezett magyar alakulatokat. Ezek közül kiemelkedett az 1848 szeptemberétől felállított 21. honvédzászlóalj, amelybe számos ruszin nemzetiségű újonc is belépett. Emellett fontos megemlítenünk a megyei önkéntes nemzetét alakulatokat, melyek a rendfenntartásban és a határőrzésben meghatározó szerepet játszottak, (pl. beregi önkéntes század) A szerző utal arra, hogy a régióból sokan beálltak 1848-ban Üjházy László kormánybiztos Pozsony megyei vadászcsapatába. Érdekes színvoltját képezik az északkelet-magyarországi történéseknek a Galíciából beszivárgó lengyelek ügye, akikből már 1849. január elején önálló alakulatot kívántak felállítani. 1849. január 10-én Mieczyslaw Woroniecki őrnagy érkezik Máramarosba, őt azonban rövidesen Erdélybe vezénylik. Ezt követően Henryk Rembowski őrnagy próbálkozik meg az alakulat-szervezéssel, az ő csapatába 300 ruszin újonc is beállt. Rembowskival azonban sok probléma volt, fegyelmezetlenségét és engedély nélküli galíciai betöréseit a magyar hadügyi vezetés nem sokáig tolerálta és hadbíróság elé állították. Az 1849 tavaszától meginduló újabb szervezési folyamatban a régióban alakult meg a 91. (Bereg), 105. (Máramaros) és a 106. honvédzászlóaljak. (Ung) Emellett a térség lakossága adta az 1. honvéd vadászezred 7. osztályának állományát. Nem szabad azonban megfeledkeznünk az önkéntes nemzetőrségekről sem, melyek közül kiemelkedett Dercsényi István kapitány lovas száza-
