Századok – 2015
2015 / 3. szám - FIGYELŐ - Eőry Áron: "Az Északamerikai Szabad Statusokról" - Glant Tibor idegenvezetésével
FIGYELŐ 761 mentségére szól, hogy ezen „túlírás” sokszor csak egy-egy mondattöbbletben mutatkozik, és úgy tűnik, ezek épp csak „kicseppentek” a szerző rákövetkező korszakról írandó monográfiájába való tudáskincséből. Olvasói válaszunk egyértelműen az kell legyen, hogy a mandátumújítást és a kutatási fókusz továbbhaladását a 20. századra feltétlenül várjuk tőle. Ennyiben az e könyvbe bekerült előreutalások nem feleslegesek, de akár megspórolhatok is lehettek volna. Egy nemsokára tünetszerűnek bizonyuló mondat idézhető még, amelynek a végén szinte ott látni az olvasót megfontolásra-megszívlelésre mozdító, lemaradt „...”-ot: „A századforduló kormányai nem tekintették méltóságon aluli dolognak tanulni Amerikától.”29 Nos, minden eddigi recenzensi kritika az elismerő biztatás határain belül kívánt maradni. Szerepel azonban a könyvben egy zárófejezet, amely felforgatja a kötet egységét és benne Giant egy nehezen magyarázható beszédpozíciót választ elmefuttatásaihoz. Az önmegjelölése szerint „összegző és kitekintő fejezet” a „hazai amerikai utazási irodalom főbb tendenciáit” tekinti át „1831 és 2010 [!] között”, és benne Giant arra a kérdésre keres választ, „hogy a magyarok miért zárkóznak el a mai napig oly következetesen az amerikai (vagy egy amerikai típusú) demokrácia itthoni bevezetése elől.”30 Először a vizsgálati tartományról beszél összefoglalóan: „A teljes XIX. századra igaz, hogy a magyar utazók Amerikát mindig úgy nézték, hogy mit tanulhatunk el az Újvilágtól, de a legfontosabbat, az egyébként nagyra becsült amerikai köztársasági demokráciát politikusaink soha nem akarták itthon meghonosítani.” Ezen markáns elvárásrendszer nézőpontjából könnyűnek találtatik az 1918-20-as többszörös csomópont, 1945,1990 és 2012 is, ugyanis az ország alkalmazott alkotmányos formáinak egyike sem „újvilági mintákat követ”.31 A könyv pedig elkezd egy vörös farkat növeszteni: Giant az Egyesült Államokra jellemző gazdaságitársadalmi-alkotmányos rendszerhez hasonulást summum bonum-ként tételezi, mintha az valamilyen tudományos mércék alapján megállapított optimum volna, amit a földgömbön legrajtakaphatóbb módon épp a mindenkori magyar politikai elit nem volt képes fel- és elismerni. A számonkérőre forduló hangnem sugallata szerint ez annak ellenére történik így, hogy valamiféle felettünk lebegő ildomossági/metafizikai/történelmi kényszer a— „nyilvánvalóan” felsőbbrendű — amerikai struktúra politikai importálását kívánná Magyarországtól. E ponton a recenzensnek már hiányozni kezdenek az olyan burkolt és szubtilis szerzői bókok, mint hogy az utazási irodalmakban „Amerika témának is demokratikusnak és sokszínűnek bizonyult”.32 Az érdemes történész ugyanis előtérbe engedi a különben tiszteletreméltó közjogikulturális értékválasztásait — ha kétségtelenül aránylag szofisztikáltan és a tudományos zsargon tekintélyes kifejezéseibe öltöztetve teszi is ezt. A kötet a legvégére — újfent 20. századi évkörökben mozogva — valóságos filippikává változik. Az utazástörténeti szintézis záróköveként a szerző a könyv fő ívétől teljesen eltartó 29 Uo. 171. 30 Uo. 217. 31 Uo. 216., 224., 225. és 231. 32 Uo. 214. - kiem. t.
