Századok – 2015
2015 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Körmendi Tamás: Szent László horvátországi háborújáról. Az 1091. évi hadjárat történetének forráskritikai vizsgálata
SZENT LÁSZLÓ HORVÁTORSZÁGI HÁBORÚJÁRÓL 463 szerfelett valószínűtlennek gondolom, hogy Szent László egy hozzá menekült horvát előkelő tanácsai nyomán indította volna útnak seregeit a tengermellékre.66 A zavarosban halászó helyi arisztokrácia ugyanis nem sok jót remélhetett a saját országát is kérlelhetetlen eréllyel kormányzó magyar uralkodótól, azt pedig különösen nehezen képzelhetjük el, hogy a dinasztikus külpolitika korában László király bármilyen horvát előkelővel úgy kötött volna alkut a hadjáratról, hogy nem tájékozódott előbb a tulajdon testvérénél.67 Mivel forrásainktól érdemi útbaigazítást nem várhatunk, elsősorban logikai megfontolásokra hagyatkozva kell tovább vizsgálnunk a hadjárat lehetséges okait és céljait. Az előbbiek között Deér József elsősorban a dinasztikus politikára jellemző motívumokat emelt ki. Meglátása szerint Szent László horvátországi hadjárata — és különösen annak a krónikakompozíció 132. fejezetében olvasható leírása — a „familiáris beavatkozás” iskolapéldáját állítja elénk, amelynek fő elemei: a rokon személyes segítségül hívása, a teljes jóvátétel és a hálaajándék.68 Deér ezeket a korabeli „dinasztikus familiaritás és az abból fakadó beavatkozó politika” tipikus elemeiként azonosította.69 Véleményem szerint a 132. krónikafejezetet évtizedekkel az események megtörténte után, több redakciós fázisban állítottak össze, így talán éppen azért szerepel benne vegytiszta formában a dinasztikus beavatkozás idealizált modellje, mert nem tényszerű beszámolóval, hanem utólag kidolgozott történetírói fikcióval van dolgunk. László király és Ilona királyné rokonságának motívumát persze semmilyen filológiai megfontolásból nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hadjárat hátterének felvázolása során, az viszont távolról sem tűnik egyértelműnek, hogy ez lett volna az elsődleges indok. A hadjárat lehetséges célja egyértelműen a területszerzés lehetett, majd pedig a meghódított vidék fölötti uralom tartós biztosítása. Ezt a közhelyszerű megállapítást azért kell hangsúlyoznunk, mert a krónikakompozíció 132. fejezetének megbízhatatlan tudósítása szerint László tulajdonképpen nem is magának foglalta el Horvátországot, hanem Ilonának.70 Hitelt érdemlő forrásban azonban ilyesminek nyoma sincsen. Tudatos területszerzési törekvéseket sejtet az is, hogy László király a hadjáratot igen körültekintően előkészítette, és főleg hogy nagy türelemmel kivár-66 Vö. Deér J.: Külpolitika i. m. 87. 67 Györfíy György összekapcsolja a magyar krónikakompozíció és a Historia Salonitana vonatkozó adatát, és ezekből kiindulva két horvát követségről beszél. Ezek közül az első Ilona királynétól érkezett volna még II. István uralkodása idején, ám tagjainak végül dolgukvégezetlen kellett távozniuk a magyar udvarból, mert László - aki Györfíy szerint egyrészt „a jognak és igazságnak a maga korában ritka védelmezője volt”, másrészt csakis védekező háborúkat viselt, ráadásul a pápasággal sem akart szembekerülni — nem volt hajlandó beavatkozni és letaszítani a Trpimirovié-dinasztia egyik tagját. A második követséget ezek után egy horvát előkelő vezette volna II. István halála után, és neki már sikerült volna meggyőzni a magyar uralkodót (A „lovagszent” uralkodása [1077-1095], Történelmi Szemle 20. [1977] 558.). Györfíy véleményével magam már csak azért sem értek egyet, mert nehezen hihetőnek gondolom, hogy László király előbb visszautasította volna az özvegy királyné (vagyis tulajdon testvére) kérését, majd kötélnek állt volna egy ismeretlen horvát előkelő hívására. 68 Deér J. \ Államközösség i. m. 36. 69 Deér J: Államközösség i. m. 35. 70 SRH I. 406.
