Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Magyarics Tamás: Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig
tartott, hogy a magyar forradalom esetleges győzelme a szovjeteket arra indíthatja, hogy adják fel közép-európai pozícióikat, és az így keletkező hatalmi vákuumot a németek töltenék be, ami nem szolgálná az Egyesült Királyság érdekeit. Az 1956-os forradalom azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Magyarország a nemzetközi politika előterébe került. A forradalom a korszak, természetszerűen, legalaposabban kutatott témája; Borhi László e tárgyban írt művei mellett, a teljesség igénye nélkül, elsősorban Bennett Kovrig, Békés Csaba és Charles Gáti munkáit lehet említeni. Az 1956-os forradalom volt talán az egyetlen olyan eset az Egyesült Államok történetében, amikor Magyarország aktívan alakította az amerikai kül- és biztonságpolitikai stratégiát. Egyrészt fényt derült az amerikai hírszerzés hiányosságaira: váratlanul érte az Eisenhower-adminisztrációt a forradalom kitörése, valamint a november 4-i szovjet invázió is, és alapvetően félreértették Nagy Imre szerepét is. (Nagy Imre amerikai megítélésről bővebben lásd Karl P. Benziger: Imre Nagy, Martyr of the Nation: Contested History, Legitimacy, and Popular Memory in Hungary. Lexington Books, Lanham, etc., 2008.) Másodszor kiderült, hogy nem is inkább finn (ahogy a köztudatban sokszor szerepel), hanem az osztrák modell esetleges magyarországi alkalmazása is reménytelen vállalkozás a hidegháborús gondolkodás „nulla összegű” logikájával gondolkodó és a biztonsági zóna megtartását minden áron megtartani kívánó Szovjetunióval szemben. Harmadszor, világossá vált az esetlegesen jó szándékú, de felelőtlen „felszabadítási” retorikában rejlő veszély, és 1956-ot követően Washington átalakította a „Vasfüggönyön” túlra sugárzott tájékoztató műsorainak tartalmát és hangnemét és a kommunista rendszer megváltoztatása helyett annak megreformálása került előtérbe. Negyedszer, nyilvánvalóvá vált az amerikai atomfölény hiábavalósága (John Lewis Gaddis-t idézi Borhi László ebben az összefüggésben, 166.). Mindezek a tényezők „mélyreható változást indítottak] el az Egyesült Államok külpolitikájában. ... Az 1950-es években [az amerikaiak] a kelet-közép-európai térség destabilizálására törekedtek a nyugat-európai biztonság erősítése érdekében, az 1960-as évektől kezdve pedig ugyanebből a célból ennek pontosan ellenkezőjét akarták elérni, vagyis a kommunista rendszerek megszilárdítását.” (kiemelés az eredetiben, 171-172.). Az Egyesült Államok közép- és keleti európai stratégiájáról szinte mindent elmond az amerikai vezetés Kádár Jánossal kapcsolatos felfogása. A magyar forradalom után teljes mértékben elfogadhatatlannak találták Washingtonban a személyét a forradalom utolsó napjaiban, illetve az azt követő években játszott szerepe miatt. Kádár megítélése azonban az 1960-as évek elejétől kezdve változott és az 1980-as évek közepére számos amerikai tárgyalópartnere (George H. W. Bush vagy George Shultz) szemében megbízható partnerré vált, akivel kapcsolatban — magyar szemmel — még naiv illúziókat is tápláltak. (A Kádárral kapcsolatos amerikai illúziók már az 1960-as években is megjelentek, amikor egyfajta „Tito-féle”, a Szovjetuniótól való függetlenebb magyar külpolitikában bíztak annak ellenére, hogy Kádár közismert hitvallása az volt, hogy „szovjetellenes kommunizmus” nem létezik.) Kádár „titka” az volt, hogy biztosítani tudta mind az oroszoknak, mind az amerikaiaknak azt, amit elsősorban elvártak Magyarországtól: a stabilitást. Amikor pedig az 1980-as években óvatosan a korábbinál önállóbb külpolitikát kezdett folytatni, azt mindössze a kommunista rendszer túlélése érdekében tette. Egyáltalán nem volt az amerikaiak ellenére, hogy a Szovjetunió stabilizálta a térséget; ahogy a szerző idéz egy amerikai tisztviselőt az 1970-es évekből: a kelet-európai helyzet „nem is olyan rossz” az Egyesült Államoknak (176.); de idézhetnénk a híres-hirhedt Sonnenfeldt-doktrínát is, mely szerint a fennálló európai helyzet „egyáltalán nem kedvezőtlen” az Egyesült Államok számára. (263.) Mivel pedig általános szabályként leszögezhetjük, hogy a magyar-amerikai kapcsolatokat — a két ország súlyát és lehetőségeit tekintve teljesen természetesen módon — az Egyesült Államok határozta meg, így a Kádár-rezsimnek nem kellett tartani attól, hogy Washington megpróbálja a rendszert meggyengíteni, nem is beszélve arról, hogy aláásni. Az amerikai regionális stratégia a hidegháború legvégéig, sőt bizonyos mértékben azon túl is, alárendelődött az amerikai-szovjet viszonynak; Közép-és Kelet-Európa az 1956-1989 közötti időszakban sem önmaga miatt volt érdekes az Egyesült Államok számára. Az amerikai politikában a helyi értékét mindvégig az amerikai-szovjet kapcsolatok hullámzása szabta meg. Ennek megfelelően Washington egy ideig Tito Jugoszláviáját és Ceau§escu Romániáját favorizálta, majd a korszak végén Lengyelország és Magyarország váltotta őket az amerikaiak képzeletbeli rangsorában elsősorban abból a meggondolásból, hogy mely országokon keresztül lehet nagyobb nyomást gyakorolni a Szovjetunióra azért, hogy más területeken engedményeket csikarjon ki Washington Moszkvából. Hangsúlyoznunk kell, hogy 1570 TÖRTÉNETI IRODALOM
