Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Magyarics Tamás: Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig
egyik esetben sem értékalapú döntések születtek az amerikai fővárosban; az értékek akkor kerültek elő az amerikai külpolitikai eszköztárból, amikor az érdekeket segítették elő. A magyar forradalom és a kommunizmus összeomlása közötti időszakot rövidebb alszakaszokra lehet bontani a magyar-amerikai kapcsolatok alakulása szempontjából, de a két időpont között eltelt nagyjából három évtizedre gyakorlatilag az volt jellemző, hogy a kommunista magyar vezetés a rendszer fennmaradása érdekében gazdasági előnyöket próbált kicsikarni az Egyesült Államoktól (és más nyugati országoktól). A törekvéseknek azonban a már említett amerikai-szovjet viszonyrendszerben számos ellenzője volt az Egyesült Államokban, akik a csatlósállamok gazdasági megerősödésében/megerősítésében végső soron a Szovjetunió (katonai) potenciáljának a növelését látták. Borhi László ez utóbbi mozzanatban elszalasztott „történelmi lehetőséget” lát amerikai részről „a kelet-közép-európai tájkép” átformálására, s a térség megmentésére „a további pusztulástól és alkalmatlan diktátoraitól”. (221.) Meglátásom szerint azonban erre az 1960-as években nem volt reális lehetőség. Mindenekelőtt a Szovjetunió katonailag és politikailag készen állt arra, hogy megőrizze az „ütközőzónáját”. Másfelől, az amerikai kül- és biztonságpolitikai elit számára a „vörös vonalat” Ausztria jelentette; az attól keletre fekvő területek másodlagos jelentőségűek voltak, amelyekért komoly kockázatot nem volt hajlandó vállalni Amerika - példa erre a második világháború, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1968-as „prágai tavasz” elfojtása. Más szavakkal: az Egyesült Államok kizárólag akkor hajlandó exponálni magát a térségért, ha ott nem kell erős riválissal szembenézni. Továbbá, a kommunista rezsimek (és maga Szovjetunió) még nem élték fel a tartalékaikat; erre csak később került sor, és akkor — mint Magyarország — kénytelenek voltak „nyitni” a Nyugat felé a rezsim prolongálásának reményében. Végül, a délkelet-ázsiai konfliktus olyan mértékben lekötötte az amerikai energiákat és figyelmet, hogy egy aktív közép- és kelet-európai politikának nem volt esélye. A magyar „tartalékok” az 1960-as évek végén kezdtek elfogyni; az 1968-ban bevezetett reformok mögött a szerző megállapítása szerint semmilyen különösebb ideológiai meggondolás sem állt, azok kizárólag a hatalmi pozíció megtartását célozták. Az Egyesült Államok, magától értetődően, az egyik potenciális partner lehetett, ahol a magyar kormány megkeresheti azokat a dollárösszegeket, amelyekkel finanszírozni lehet a technológiai fejlesztéseket. A kétoldalú kereskedelem felfuttatása előtt azonban több akadály is tornyosult. Először is, nem volt megfelelő magyar árualap, azaz, versenyképes magyar áru, amit az Egyesült Államokban jelentős mennyiségben forgalmazni lehetett volna. Másodszor, a magyar áruk amerikai piacra jutását a kommunista rendszerekkel élesen szemben álló politikai és társadalmi erők, az utóbbiak között, például, az amerikai szakszervezetek akadályozták. Harmadszor, a magyar exporthoz szükséges amerikai hitelek elérhetetlenek voltak Magyarország számára még a két világháború között az adós országok kizárását előíró törvény miatt. Ráadásul, a két ország között bonyolult vagyonjogi viták voltak kezdve még az 1920-as években egyes magyar városoknak adott hitelektől a második világháborús károkon és a háború utáni magyar restitúciós igényeken át az 1940-es évek végén és 1950-es évek elején kárpótlás nélküli kisajátítással elvett amerikai vállalatrészekig. A vagyonjogi tárgyalások egy bő évtizedeken keresztül folytak, míg végül 1973-ban megállapodás született. Ezt követően azonban, negyedszer, a Jackson-Vanik törvénykiegészítés, mely az ún. legnagyobb kedvezmény elvének megadását az illető ország emberi jogi és kivándorlási politikájához kapcsolta, akadályozta az Egyesült Államok és egy kommunista ország kereskedelmi kapcsolatait (bár Románia előbb kapta meg a legnagyobb kedvezményt elvét [1974-ben], mint Magyarország [1978-ban] ...). A gazdasági kapcsolatok egyik neuralgikus pontja a Világbankhoz és a Nemzetközi Valutaalaphoz való magyar csatlakozás ügye volt. A magyar rendszerváltás után egyes posztkommunista politikusok állításával ellentétben a két nemzetközi pénzügyi szervezethez való csatlakozási tárgyalások mindvégig a szovjetek tudtával történt - és a csatlakozás maga feltehetően az előzetes beleegyezésükkel. A magyar vezetés már 1967-ben elkezdte az ez irányú tapogatózásait, és Moszkvában megoszlott a vélemény azt illetően, hogy Budapestnek engedik-e a csatlakozást vagy sem. Nyilvánvaló volt a szovjetek előtt, hogy a gyakorlatilag amerikai befolyás alatt álló, az ún. washingtoni liberális nemzetközi gazdasági rend alapvető intézményeiben való részvétel lazítani fogja egyrészt Magyarország tervutasításos gazdaságpolitikáját, másrészt az ország pénzügyikereskedelmi kapcsolatait a kommunista tömb többi államával, harmadrészt pedig „veszedelmes” precedenst teremhet csatlósok körében. Meg kell azonban jegyezni, hogy Washingtonban sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a lehetséges magyar tagságot (például, a kötelezettségvállalások azonnali átvétele miatt). Végül 1982-ben került a csatlakozásra, amikor a Szovjetunió egyre kevésbé volt abban a helyzetben, hogy támogassa a csőd közeli helyzetben lévő csatlósait. TÖRTÉNETI IRODALOM 1571
