Századok – 2015
2015 / 6. szám - FIGYELŐ - Karády Viktor: Társadalompolitika és zsidó vagyon a Horthy-korszakban a soá-ig: Ungváry Krisztián könyve kapcsán
1518 KARADY VIKTOR kapcsolódik az egyházak által közvetített antiszemita üzenetek gondos tárgyalása is, különösen Prohászka, Bangha és Ravasz idevágó s súlyosan terhelhető ténykedéseinek bemutatása (239-249 o.). Mindszenty azonban egyáltalán nem kerül be a képbe, bár szó esik a veszprémi ferences templomban 1944. június 25-én a nyilas főispán kezdeményezte Te Deum-ról, hálából a város zsidótlanításáért. (564. o.) Mindez érzésem szerint értékes támpontokat nyújt a megosztott felelősségről folyó vitához, anélkül hogy ezt nyugvópontra juttatta volna. Álljon itt még néhány számomra kirívóan vitás részmegállapítás. A szerző visszautasítja azt — Romániára és Oroszországra hivatkozva —, hogy a numerus clausust a század első zsidótörvényének minősítsék. (86. o.) E két ország volt az egyetlen az európai államok között, melyekben világháborús részvételük végéig elmaradt a zsidók polgárjogi egyenlősítése. Ezeket tehát nem lehet Magyarországgal hasonlítani, ahol az emancipáció már a 19. században viszonylag korán megvalósult (kezdve az 1840-es ’félemancipációs’ törvénnyel és a forradalmi nemzetgyűlés egyik utolsó, 1849-es július végi szimbolikus hatályú voksával). Az emancipációt a 19. században megvalósító európai államok viszonylatában az 1920-as numerus clausus ténylegesen a legelső ’zsidótörvény’ volt. A szovjetizált Oroszországra nézve egyébként nemigen állítható, hogy „...a zsidók diszkriminálása továbbra is létező gyakorlat volt”, legalábbis a bolsevizmus első évtizedében. A szerző ugyan felemlíthetett volna a zsidó beiratkozások ritkítását célzó helyi kezdeményezéseket német vagy osztrák egyetemeken, mint ahogy utal lengyelországiakra is, ezek azonban nem állami szintű, törvényes megkülönbözetések voltak. Utószavában szintén Romániával kapcsolatban helytelenül hangsúlyozza a szerző, hogy a gyilkos zsidóellenes atrocitások megkímélték volna az 1941 előtti államterületet (608. o.), holott a román hadsereg háborúba lépését éppen moldovai városokban (többek között Jászvásáron) rendezett s a magyar nyilvánosságban is nagy visszhangot keltett tömegmészárlások kísérték. Erre egyébként másutt a szerző maga is utalt (529. o.). Ungváry helyesen emeli ki, hogy az 1930-as évek végén a hivatalos statisztikákban is általánossá vált a zsidó és nem zsidó népességek szembeállítása mint külön globális statisztikai kategóriák, ami a zsidóság egyfajta statisztikai megbélyegzését implikálta (171. o.). Nem igaz azonban, hogy „A korábbi évek statisztikai közleményei mentesek voltak ilyen jellegű nyílt utalásoktól” (uo.), amennyiben például az 1910-es népszámlálás összesített eredményeit közlő 1920-ban kiadott kötetben már ugyanezt meg lehet találni.35 Feltűnő, hogy Ungváry nem kommentálja — legalább nem alaptézisével szembeállítható gyanánt — azt a tényt, hogy a világháborúk közötti években „a földadó minden évben a dupláját tette ki a társasági adónak” (122 o.), hiszen ez utóbbi sokkal inkább a zsidó ipari és banktőkét sújtotta, míg az előbbi túlnyomóan keresztényeket érintett. Ugyan ezt összeköti a kis- és középbirtokos réteg elszegényedésével és ennek ezáltal is növekvő antiszemitizmusával (123. o.), de nem értelmezi azt, hogy a hagyományos s többségileg keresztény földbirtokos réteg védelme miért nem jelent meg a ’keresztény kurzus’ adópolitikájában. 35 L. például Magyar statisztikai közlemények, 64, 204*-208* vagy 278-281.
