Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Pritz Pál: Szakály Sándor: A 2. vkf. Osztály. Tanulmányok a magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás történetből 1918-1945
1316 TÖRTÉNETI IRODALOM inkább csak olyan vázlatnak tekinthető, amely segítheti a jövőben elvégzendő feladatok kijelölését és irányt mutathat a jövő kutatói számára.”(12.) Ez a könyv is kirajzolja Szakály Sándor munkássága alakulásának szerkezetét, amelyben félreismerhetetlenül ott van mai világunk természete: publikálj vagy elpusztulsz, valamint az ő szorgalma, képessége, lehetőségei, hogy ily számtalan munkát tesz állandóan közzé. A szövegkorpusz nem adattári részére térve. Nagy szó, hogy Szakály Sándor kimondja: „az önálló, független Magyarország létrejötte az 1918. október 31-i ún. őszirózsás forradalomnak... köszönhető.”(12.) Ám az általunk most kipontozott rész („és az azt megelőző politikai, társadalmi, gazdasági változásoknak, illetve fejlődésnek”) helyére sokkal inkább azt kellett volna írnia, hogy magát a forradalmat pedig a nagy háború elvesztése szülte. Nem kétséges, hogy irgalmatlanul nagy tényről beszélünk. Ha a központi hatalmak, s benne a dualista Monarchia, s azon belül hazánk nem veszíti el a háborút, akkor nincs forradalom. A hatalom anélkül kezelni tudja a helyzetet. Ez azt is jelenti, hogy a nemzetiségek legfeljebb a korábbiaknál is hangosabban morognak, lendületesebben szervezkednek a magyar impérium ellen, ám a Szent István-i birodalmat aligha tudják szétrobbantani. Azt számukra csak a győztes nagyhatalmak — meglehetősen lassan, s természetesen ellentmondások között kiformálódott — akarata tette lehetővé. És ezen akarat diadalába alaposan besegített a (feladatához mérten) törpe képességű I.(IV) Károly és környezete kétbalkezes politikája. Szakály Sándor — amint az a következő oldalon olvasható fejtegetései mutatják — természetesen tudja a világháborús vereség és a dualista állam szétesése közötti kapcsolatot, ám ezt a tudását nem alkalmazza következetesen, aminek a fent szóvá tett negatív következménye támadt. Előadása azért nem kifogástalan, mert a vereség ténye önmagában még messze nem szükségszerűen vezetett a dualista birodalom széteséséhez. A „szétesés” a győztes nagyhatalmak döntésének a következménye. Ha nincs a kétközpontú államnak a Német Birodalommal szemben végzetes elgyengülése, alárendelődése, akkor London és Párizs bizonyosan megmarad azon tradicionális álláspontja mellett, hogy az európai hatalmi egyensúlyt ebben a térségben ezzel (az ez eddig e téren jól teljesített) birodalommal lehet a leghatékonyabban fenntartani. Mivel számos tény arról győzte meg a briteket és a franciákat, hogy ez a remény immár hiú ábránd, ezért döntöttek úgy, hogy az (Európán kívüli ügyeik, magyarán: gyarmataik sikeres igazgatása, nota bene megtartása miatt is oly fontos) kontinentális hatalmi egyensúlyt a dualista birodalom helyére léptetett kisállamok révén fogják a továbbiakban fenntartani. Ennek sikere felett joggal lehettek kételyek, s hogy azt eloszlassák, ezért döntöttek a megszülető utódállamok mennél nagyobbra méretezése mellett. (Természetesen nem steril térben döntöttek. A vérszagtól megrészegült kisállaim nacionalizmusok, ha csak azokon múlik, szinte az egész Magyarországot felfalják.) így születik meg az a Csehszlovákia, amellyel nem az volt a legnagyobb baj, hogy küllemére egy „szörnyszülött krokodilus”-ra emlékeztetett, hanem az, hogy soknemzetiségű összetétele kísértetiesen a feldarabolt Osztrák-Magyar Monarchia etnikai összetételét idézte fel. Nemhogy rövid, még középtávon sem lehetett túl sok reményt fűzni ahhoz a Romániához, amelyet az addigi magyar birodalomból a megmaradó Magyarországnál önmagában nagyobb területtel ajándékoztak meg. Ennek a kulturálisan az O-Romániánál fejlettebb területnek abba a Romániába illesztése, amely az államnemzet koncepció jegyében tudni sem akart magyar kisebbsége nemzeti ambíciójáról, az bizony Nagy-Románia egyik antinómiája lett. És végül a délszláv állam is hiába lett területében, lélekszámában a megmaradt Ausztriánál, a trianoni Magyarország együttesénél is nagyobb ország, a belgrádi szerb központosító akarat csak kordában tartotta, ám legyőzni nem tudta a horvátok és a többi nemzeti kisebbség önállósodási vágyát. A recenzensnek azért kell mindezt ily részletesen elmondania, mert, ha ily mázsás súlyú tényekről ír a történész, akkor kiváltképpen meg kell gondolnia minden szavát. Bár a kezünkben lévő kötet, láthattuk, monográfia helyett tanulmányok és adatbázisok konglomerátuma, ám a felületesen olvasó azt egységes, s az ily alapvető kérdésekben is helyesen eligazító műnek látja. Annak akarja látni. Annak veszi. Holott a könyv értékét a részmegállapítások, s az adattömeg adja. Ennek okán nem hagyhatjuk szó nélkül a kötet előszavát sem. Abban ismét felbukkannak Linder Béla unos-untig félreértelmezett szavai, amelyekkel — mint itt is olvashatjuk — megkérdőjelezte „az önálló magyar haderő” „fontosságát és feladatait”.(9.) Betű szerint valóban ezt tette. Ám valamire való történész — és Szakály Sándor eddigi munkássága, valamint közéleti tisztségei birtokában bizonyosan annak számít — nem elégszik meg ezzel, hanem elmondja (és ez lenne összhangban az őszirózsás forradalom és az önálló, független Magyarország létrejötte közötti eltéphetetlen kapcsolatot megállapító, fentebb dicsérően említett veretes szavaival), hogy e polgári
