Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bóna László: Šutaj, Štefan: Madarská menšina na slovensku v 20. storočí
TÖRTÉNETI IRODALOM 1307 nyabb identitásának tényezőjét, mégis rámutat a szlovák nacionalista történetírás egyik sarokpontjának számító magyarországi szlovákság fogyásának alapvető okára. (A szórványnépességként élő, az anyanemzethez közvetlenül nem kapcsolódó szlovákság a 18. századtól élt ott, amikor a vallás és a jogállás volt a döntő indentitás képző tényező. A nyelvi nemzeti nacionalizmus térnyerése is magyar közegben érte, ráadásul a közben már ötödik-hatodik generáció óta ott élő, akkor már lassan kétnyelvű szlovák enklávét.) Az első Csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adataival kapcsolatban kifejti, hogy az 1930-as népszámlálás tekinthető relevánsnak, ám ennek nemzetiségi adatsorait már egy megfordult, csehszlovák asszimiláció is befolyásolja, míg az 1921-est még a háborús instabilitás, és a magyarosítás hatása fémjelezte. A szerkesztett tanulmánykötetek hátránya itt is megmutatkozik. Egy későbbi részben ugyanis úgy vélekedik, hogy a liberális életkörülmények a két háború közötti köztársaságban nem „hozták vissza” az összes szlovákot, amit a hosszú magyarosítás eredményezett. (Katus László mintegy 400 ezer főre becsüli a szlovákság asszimilációs veszteségét a magyarok javára.) Kiemeli, hogy 105 ezer főt kényszerítettek az új államalakulat elhagyására, és további 45 ezer fő nem kapott állampolgárságot, majd említésre kerül a földreform egyértelműen kisebbségellenes éle, valamint az invesztíciók elmaradása a magyarok által is lakott területekről is.Az 1910. évi utolsó magyar népszámlálással kapcsolatban úgy vélekedik, hogy az állami bürokrácia manipulálta. Kétségtelen, hogy volt igyekezet a bűvös holtpont, a magyarság 50%-os arányát meghaladó adatsorok kimutatására saját országán belül, helyesebb a be nem fejezetett, pontosabban az asszimiláció különböző stádiumaiban álló népesség idejekorán magyarokhoz való beszámításának igyekezete. A Müncheni döntést — melynek szlovák nyelvű fordítása az árulás — mint megcsalásra utaló jelzőt ismeri a szlovák történetírás. Šutaj azonban egyértelműen kijelenti, nagyhatalmi ambíciók és etnikailag igazságos határok princípiuma alapján történt. (Mníchovsky arbitraž.) Igaz, az 1910. évi népszámlálást tekintették alapnak, és az 1930. évi csehszlovák népszámlálás szerint 272 ezer szlovák került Magyarországra, és a 279 faluból 170 volt szlovák többségű. (A falvak számát tekintve valószínűleg elírás történt. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a területet 84%-ban, míg az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint csupán 57%-ban lakják magyar anyanyelvűek, illetve magyar nemzetiségűek.) Eszterházy János tevékenységével kapcsolatban azonban nem foglal semmilyen álláspontot. A kötetben a második világháború utáni eseményekre koncentrál legmarkánsabban a szerző, köztük is a Beneši dekrétumokra, és főképp a deportálásokra. Nem próbál görcsösen magyarázatot keresni, érvekkel alátámasztani a csehszlovák politikai elit bűneit, sokkal inkább bemutatja a hontalanság éveinek megpróbáltatásait, a külpolitikai és belpolitikai kapcsoltrendszert, a pártok szerepét, a meg nem valósult terveket, melyek e kisebbségi sors nyomorúságos éveit kísérték és befolyásolták. Már a Kassai kormányprogram előtt (1945 áprilisa) magyarellenes élű törvényeket fogalmaztak meg, főképp a nemzetiségi kézen lévő földbirtokok konfiskálására és az „anyások” azonnali kitelepítésére. (Az anyások a Bécsi döntést követően Magyarországhoz visszacsatolt területre érkezett hivatalnokok és családjaik, mintegy 31 780 fő.) Miután a potsdami konferencia elutasította (pontosabban szólva nem foglalkozott vele.) a magyarok egyoldalú kitelepítését kérvényező csehszlovák kérést, a kormány belső erőből illetve lakosságcserével próbálta megvalósítani a Csehszlovák nemzetállam eszméjét. A csehországi deportációkkal családok ezreit hurcolták a cseh országrészbe; a hivatalos álláspont szerint a szudétanémetek után keletkezett munkaerőhiány enyhítésére. Valójában azonban főképp a magyar kormányra próbáltak nyomást gyakorolni a lakosságcsere ügyében. Sőt, mint ahogy Šutaj írja és táblázatokba szedi, a magyarok döntő többsége belső cseh területekre került. Az indok, bár ő nem írja le konkrétan, egyértelmű: az elűzött vagyonosabb németek gazdaságait a csehek foglalták el. A deportálás ráadásul kényszerítő eszközökkel, a személyi szabadság megsértésével, a hadsereg segítségével zajlott rendkívül embertelen körülmények közepette. Télen, a fűtetlen marhavagonokban deportáltak egész magyar családokat. Šutaj cáfolja a deportációs jegyzőkönyvek, és a hivatalos közlemények indoklását, csúsztatásait. (Többek között Vadkerty Katalin munkáit iss idézi, bár néhány megállapítását kissé korrigálja. Például egyes hivatalos közlemények állították, hogy szlovákokat is toboroztak csehországi munkára.) A deportálások gyakorlatilag semmilyen tiltakozást nem váltottak ki a többségi társadalom részéről, egyedül az egyház fogalmazott meg némi kritikát. A jogvisszaadás folyamata előtt és során hazaszivárgott, illetve hazahozatott magyar családok lakóházait és gazdaságait szláv telepesek foglalták el. A hazatért, szülőfalujukból és otthonukból elűzött magyarok és a legtöbbször vagyontalanabb szláv telepesek — mindketten a kormány politikájának csapdájában — tragédiáját is részletesen
