Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bóna László: Šutaj, Štefan: Madarská menšina na slovensku v 20. storočí
1306 TÖRTÉNETI IRODALOM szlovák politikai elitnek, hanem a szélesebben vett szlovák történelmi közvéleménynek is. Šutaj nemcsak, hogy ismeri, de használja is a tematikában megjelent modern magyar szakirodalmat, és a kisebbségi sorsban élő magyarságot sújtó minden neuralgikus pontra kellően rávilágít. Ezen kötetet egy magyar történész is írhatta volna, anélkül, hogy bárki is a szlovákoknak kedvező részlehajlással vádolhatná. A fenti megállapítás a szlovák historiográfia korábbi műveit ismerő olvasónak alighanem túlzásnak tűnhet. Éppen ezért lássuk hát, milyen minőségben ír Sutaj rólunk, kisebbségi magyarokról. A bevezetőben a szerző azonnal tisztázza, hogy főképp a második világháború utáni korszakra fog majd koncentrálni egy olyan tematikában, melyet az egyik legégetőbbként kezeltek a Csehszlovák Köztársaság idején, sőt a mai nemzeti nacionalista irányzat számára is kiegyenlíthetetlen terhet jelent. A politikai gyakorlat napjainkban vehemensen keríti hatalmába a történelmi témákat, hogy alátámasszanak vele új vagy régi sztereotípiákat. Nem a történelem a kulcsfontosságú a szlovák és a magyar közvélemény számára, hanem az interpretáció, melyet a politika gyakorlat szerkesztget. A nacionalizmus, a populizmus, az ellenségkeresés egy reális esemény; a szlovák kormányzat része kívül és belül. A szerző szerint a megoldás a tények és információ közvetítése a történelmi kontextusok megvilágításában. Láttunk már nem egy művet a magyar historiográfia tollából is, mely a bevezetőben reális képet próbál nyújtani, a műben ellenben ez az objektivitás nyomtalanul eltűnik.(Pl. Friedrich Hegel elméletétől inspirált szláv történetírók, Horváth Mihály történetírása stb.) Sutaj könyve nem tartozik közéjük. Sutaj a tematikával foglalkozó historiográfiai bevezetőjében alaposan „helyre teszi” a 20. századi (cseh-) szlovák történetírás hiányosságait, rámutat annak tudatos csúsztatásaira. Hangsúlyozza, hogy a romantika korában kreált történelmi mítoszokkal az ősiséget és az őslakosságot próbálták alátámasztani, bizonyítani. A szlovák történetírás egyik alapvető tisztázatlan kérdése, hogy a szlovák nemzet vagy a mai szlovák állam területének történelmével foglalkozzon-e inkább. Bár a kötet részletesen nem foglalkozik Trianonnal, mégis a szerző a historiográfiai részben az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával kapcsolatban úgy vélekedik, hogy „részben azért is hullott szét, mert érzéketlen nemzetiségi politikát folytatott, és a magyar politikai elit a magyar nemzeti ideát tekintette prioritásának, és a többi államépítési tevékenységét másodlagosként tekintette. [...] amint lehetőség adódott, ezen nemzetek nem haboztak és eldobták lojalitásukat, hiszen (a Monarchia) nem volt hazájuk többé.” (Sutaj, Stefan : Mad’arská menšina... i. m. 54.) Pozitívumként emeli ki, hogy az új (Csehszlovák) államban lehetőség adódott az elkésett etno-emancipációs fejlődés felzárkóztatására. A följebb elhangzott állítás azonban csak részben elfogadható. A dualizmus kori magyar politikai elit életében kétségtelenül fontos helyet foglalt el az egységes politikai magyar nemzet eszméje, ám túlzás azt állítani, hogy ez az eszme mindenek felett érvényesült. Mielőtt megvádolnánk a szerzőt, hogy miért kezdi ecsetelni a 19. századi magyarosítást, (a magyarosítást egyébként részben természetesnek, részben az adminisztráció igyekezetének és a szlovák gimnáziumok hiányának tekinti, továbbá exisztenciális okokra vezeti vissza) rá kell világítanunk arra, hogy e gondolatmenet csupán felvezetője a 20. századi csehszlovák modellnek, miszerint ez a kényszerített lojalitás viszony kisebbség és többség között az első Csehszlovák Köztársaság idején is folytatódott, és ez okozta később Csehszlovákia szétbomlását is. Természetesen itt a cseh szupremációra és a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásra egyaránt gondol.(A szlovák historiográfia nagy figyelmet szentel a 20. századi Csehszlovákiában a cseh-szlovák viszonynak. Egyes történész vélemények szerint a cseh elit állandó centralista nyomása hasonlítható az Osztrák-Magyar Monarchiában elszenvedett sérelmekhez.) A kisebbségek nem akarták, de nem is tekinthették egyértelműen hazájuknak a centralista, csehszlovakista ideológiát kreáló államalakulatot, mely a dezintegrációtól való félelmében a központosítást gyógyszernek, az autonómiát betegségnek tekintette. A szerző kritikusan rámutat arra, hogy ebből a mai Szlovákia sem tanult, ugyanígy folytatja nemzetállami tradícióit. A tematikát ismerő olvasónak alighanem ismerős a szlovák történetírás azon elemi pontja, miszerint a szlovákiai magyar kisebbség számarányának fogyását a magyarországi „négyszázezres”(sőt hatszázezres) szlovák kisebbséghez hasonlítják. (A korábbikban a szlovák történészek a szlovákul tudókat egyértelműen szlovákként azonosítják) Sutaj - amellett, hogy említi a tagadhatatlan tényt, hogy Magyarország az első világháború után asszimilációra törekedett - utal rá, hogy a magyarországi szlovákság számára a csehszlovák politika lakosságcseréje mondta ki az ítéletet azzal, hogy az öntudatos magot telepítette- és szórta szét dél Szlovákiában és Morvaországban, hogy a magyarok számarányát minél jobban csökkentse. Ezzel kapcsolatban nem említi a szórványnépesség és a korai (Karlócai békét követő) Habsburg telepítési hullámok során betelepített lakosok alapvetően alacso
