Századok – 2015
2015 / 5. szám - Deák Ágnes: A "Bach-Zichi huszár"-ok. Hivatalvállalás a Schmerling-provizórium idején
HIVATALVÁLLALÁS A SCHMERLING-PROVIZÓRIUM IDEJÉN 1155 elrendelte Pálffy, hogy a megyei kormányzók jelentsék, hogy az általuk hivatalviselésre felszólított rendelkezési állományú hivatalnokok között volt-e olyan, aki vonakodott hivatalt vállalni. A betegségre hivatkozóknak orvosi bizonyítvánnyal kellett igazolni magukat, s míg nem találták meggyőzőnek a benyújtott papírokat, felfüggesztették fizetésük folyósítását.87 Szatmár megyében összesen hét hivatalnok ellen indult fegyelmi vizsgálat és fizetés-felfüggesztés, közülük ötről tudjuk, hogy végül beadták derekukat (bár csak ketten szerepeltek az 1863-as tiszti címtárban), s egyről biztosan, hogy kitartott eredeti elhatározása mellett.88 Ám néhány esetben, úgy tűnik, nem alkalmazták szigorúan a rendszabályokat. Amikor például a Szabolcs megye élére a nyugdíjból visszahívott cs. kir. törvényszéki elnök Sándor András főispáni helytartóról néhány héten belül kiderült, hogy e nehéz időben alkalmatlan e posztra, s megindult a lázas utódkeresés, a szóba került Bay Ferenc „rendelkezés alatti” úrbéri törvényszéki elnök pedig nem mutatott hajlandóságot, Forgách lemondóan nyilatkozott: „...kényszerítő eszközök alkalmazása e részben annál kevesebb eredményt ígér, minthogy köztudomás szerint Szabolcs éppen azon megyék sorába tartozik, melyekben a kormányzónak, hogy sikert arathasson, az átalánosan megkívánt képességen kívül a szolgálat iránti rendíthetlen buzgalomtól kell áthatva lennie, sőt személyére nézve némi népszerűséggel is kell bírnia.”89 így azután más személy után néztek. De nem ez volt a jellemző, Mosson György sem kerülhette el sorsát, Szatmár megyei törvényszéki ülnökként kényszerült további hivatali szolgálatra. A rendelkezési állományból aktivált tisztviselők esetében tehát számos esetben nem az önkéntesség, nem feltétlenül a „hivatalvállalás”, hanem a kényszerű hivatalelvállalás mechanizmusai működtek. Nagy többségüket egyszerűen berendelték szolgálattételre, s nem volt választásuk, még ha túlnyomó részük meg sem kísérelte az ellenállást. Nem légből kapott tehát Sennyey Pál báró főtámokmester véleménye tömeges leváltásuk után, 1866 tavaszán: „... 1861. évben hivatalvesztés terhe alatt bírattak helyhatósági szolgálatok vállalására, gyakran lakhelyeiktől távol eső vidékeken, s mindazok, kik hivatalt vállalni vonakodtak, kérlelhetlen szigorral véglegesen felmentettek, sőt fegyelmi úton el is bocsáttattak.”90 A nyugdíjból való visszahívás esetén is kötelező volt a királyi hívó szónak engedelmeskedni, de erre érthetőbb módon csak egyes esetekben, s kizárólag magas hivatali beosztások esetén került sor. Ez történt például a már említett Sándor András mellett Szerdahelyi Pál nyugalmazott cs. kir. országos törvényszéki elnökkel is, aki még 1857-ben vonult nyugdíjba. Szatmár megyei főispáni kinevezése előtt láthatólag vele sem konzultált Forgách, mint ahogy másokkal sem, s azonnal jelezte, hogy már négy évvel korábban is egészségügyi problémái 87 így járt például Somogybán a már hosszabb ideje ágyban fekvő Hochreiter Ambrus volt cs. kir. megyei törvényszéki elnök. MNL OL D 191 1997.III.1862. 88 Vö. MNL OL D 191 2362.III.1862. 89 Forgách leirata Pálfíyhoz, Bécs, 1862. febr. 18. MNL OL D 191 1945.III.1862. 90 Sennyey jelentése Mailáth György magyar kancellárhoz, Buda, 1866. ápr. 1. MNL OL D 185 1866:383.
