Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kincses Katalin Mária: Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712-1769) korában. A nagyenyedi és magyarigeni "Bod Péter háromszáz éve" konferencia (2012. május 2-3.) tanulmánykötete III/795
protestánsok ellen hozott intézkedéseiről beszámolva. A tudós azonban nemcsak Zürich és Nagyenyed között létesített kapcsolatot, hanem egy olyan viszonyrendszert is kialakított tudóskollégáival, melynek jóvoltából 1800-ig Svájcban mintegy hetven nagyenyedi diák tanulhatott. Hegyi Adám a másik nagy svájci szellemi központ, a bázeli értelmiség ismereteit tárta föl a nagyenyedi kollégiumról a 18. században, illetve azt, hogy milyen szerepet játszott a bázeli egyetem az enyedi diákok támogatásában. Bázel a 18. században az egyik legfontosabb „peregrinációs célpontnak” számított a magyar protestáns értelmiség körében, mintegy 215 diák beiratkozásáról vannak adatok. Bár a nagyenyedi diákságnak csak töredéke jutott el a svájci egyetemre, az 1760-as években egy egységes jellemzőkkel rendelkező erdélyi diákcsoport tanult ott. Hegyi Adám aprólékos kutatással tárta föl, kik tartoztak ebbe a csoportba és melyek ezek a fontos jellemzők. A csoport tagjai eszerint erdélyi főnemesi családokból származtak, s nagyjából azonos időben jogot tanultak, tagjai a három Teleki gróf: József, Sámuel és Adám, valamint gróf Bethlen Farkas, Toldalagi László báró és Rhédei Adám gróf. E kör tagjai közül Teleki Sándornak és Sámuelnek, de rajtuk kívül Pápai Páriz Imrének, Kovács Józsefnek azután központi szerepe volt az iskola külföldi támogatásának szervezésében, a peregrinus diákok ösztöndíjainak megszerzésében. Főleg utóbbiak törekvéseinek eredménye volt az is, hogy sikerült ébren tartani a bázeli kanton, a zürichi egyház és általában a svájci értelmiség figyelmét a magyarországi protestánsok irányába. A peregrináció témakörének harmadik dolgozatában Bozzay Réka az erdélyi diákok 17-18. századi egyetemjárását vizsgálta a leideni egyetemen. Ebben az időszakban összesen 655 magyar diák iratkozott be, melyből legalább 260-an voltak erdélyiek. Korrekt, konkrét statisztikai adatokra és a fennmaradt misszilis forrásokra támaszkodó példákra épített analízisének végkövetkeztetése, hogy Leiden igen fontos szerepet töltött be az erdélyi és magyarországi diákok peregrinációjában, s jelentősége e téren 1793 után csökkent, ami Hollandia francia megszállásának volt köszönhető, valamint a németországi egyetemek egyre népszerűbbé válásának. A következő három tanulmány konkrétan a nagyenyedi kollégiumban folyó szellemi életről, annak tanárairól, s magáról a kollégium történetről szól. Nagy Levente egy nagyon érdekes párhuzamot von a kollégium két híres tanára, Nadányi János és Pápai Páriz Ferenc tanársága között, akiknek szakmai hírnevét később Bőd Péter is öregbítette. Módszere célravezető, hiszen a párhuzamba állítással több szempontból tudja tevékenységüket értékelni, mintha külön-külön portrét rajzolt volna róluk. A két, külföldi akadémiákat megjárt, kiváló tudós-tanár sorsában az volt a közös, hogy mindkettőjük ellen „komolyabb diákelégedetlenség nyilvánult meg”. Nagy Levente ennek okát abban látja, hogy a diákok természetes módon igyekeztek ellenállni a 16-17. században Európa-szerte egyházi és társadalmi szinten egyaránt megnyilvánuló fegyelmezési elméletnek és gyakorlatnak, melynek szellemiségét a két tudós Nagyenyeden is alkalmazni próbálta. Krizbai Jenő Ajtai Abód Mihály kimagasló tanáregyéniségének portréját rajzolta meg, aki oktató, nevelő és iskolaszervező tevékenységének köszönhetően tűnt ki kollégái közül a 18. század derekán. Ajtai tanárságának idején kezdődött el egyfelől a kollégium anyagi és szellemi föllendülése, melynek alapját ő teremtette meg a gazdasági alapok megszilárdításával. Másrészt 1748-ban vezetésével elkészült egy egységes kollégiumi tanterv (Methodus Studiorum), s gazdag könyvtárat szervezett. Mindezt Bőd Péter leírásaiból tudjuk meg, valamint azt is, hogy nemcsak szervezőképessége miatt tisztelték kollégái és diákjai, hanem többek között bámulatba ejtő természettudományos és történeti ismeretei miatt is. Rácz Emese Pápai Páriz Ferenc nagyenyedi kollégiumtörténete kéziratos forrásainak nyomába eredt. Maga a mű nem ismeretlen a szakemberek számára, ugyanakkor a kézirat pontos leírása, keletkezéstörténete, datálása, a fennmaradt kéziratos példányok egymáshoz való viszonya, de még a szerzőség kérdése is feltáratlan volt eddig. Mindennek körülményeit aprólékos szakértelemmel tisztázza a szerző, és meggyőző érveket sorakoztat föl Pápai szerzőségét illetően is. Eszerint a kézirat valamikor 1704-1707 között keletkezett, 18 lap terjedelmű, autográf. Lelőhelye a kolozsvári Akadémiai Könyvtár Kemény József gyűjteménye, hasonmását a nagyenyedi Bethlen Könyvtárban őrzik. Rácz Emese tanulmányában a kéziratot tartalmi szempontból is részletesen bemutatja: felépítését, s a kéziratban közölt kollégiumi levelezést, benne Pápai levélváltását az Odera-frankfurti stipendium ügyében. Mindennek azért is van nagy jelentősége, mert Bőd Péter református egyháztörténetének megírásakor beépítette sajátjába Pápai e munkáját, amely a rendszeres iskolatörténet-írás és egyháztörténetírás első erdélyi alkotásának tekinthető. A kötet első nagy tematikai egysége Viczián István tanulmányával zárul, aki annak a nagyon érdekes jelenségnek eredt a nyomába, mely szerint látványosan megnőtt a 18. század végén németországi egyetemeken járt erdélyi diákok ásványtan iránti érdeklődése. Teleki Sámuel és DomoTÖRTÉNETI IRODALOM 797
