Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyarmati György: Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig III/826
826 TÖRTÉNETI IRODALOM Valuch Tibor MAGYAR HÉTKÖZNAPOK Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig Napvilág kiadó, Budapest, 2013. 192 o. „Az egyes korok embereinek hétköznapi élete, az őket körülvevő tárgyvilág, a demográfiai folyamatok, a kulturális szokások ... ezen belül az öltözködés, a táplálkozás, a lakótér ... [kutatása] jóval közelebb vittek egy-egy társadalmi jelenség megértéséhez vagy a társadalmi változás értelmező leírásához, mintha erre a hagyományos »politikaközpontú« történetírás eszközeivel került volna sor.” Az idézet a munka tárgyát és a hozzá való közelítés szerzői módszerét is megelőlegezi. Sőt a nyomatékosításnak is szükségét érzi a szerző: „politikáról és politikusokról, csatákról, tárgyalásokról-egyezményekről stb. szót sem kíván ejteni.” A modern társadalomtörténet Magyarországon is jóval túl van már a fogantatáson. Ezért a diszciplína számontartott külhoni „nagy öregjeinek” a felsorolását tekintsük inkább hagyományőrző tisztelgésnek, semmint emancipációs bizonykodásnak. Különösen azóta, hogy a hazai akadémián a történettudomány terrénumainak újraszabályozása során a társadalomtörténet beiktatásával egyidejűleg töröltetett a politikatörténet önálló szakági megnevezése. Az Alltagsgeschichte burjánzó tematikái közül Valuch Tibor ezúttal a társadalmi fogyasztás legközvetlenebb „tereit” vette számba: enni, lakni, ruházkodni, az elementáris létfeltételek köre, s a társadalmat az is strukturálja, hogy mindezeket ki, mennyiből teszi, teheti. Ezekhez képest a vizsgált korszakban sem volt már ugyan „civilizációs luxus” a tanulás, az írni-olvasni tudást feltételező kulturális javak fogyasztása, vagy éppen az utazás, de utóbbiak mégiscsak „fakultatívak” ahhoz képest, hogy valamit enni, valahol lakni és valamilyen göncöt hordani még a szülőhelyéről soha ki nem mozduló analfabétától is elvárt. A munka elsődleges vizsgálati terepe a személyes és társadalmi lét legközvetlenebbül materiális jellemzői — illetve azok változása. Megfogalmazódik ugyanakkor a mindezekből összeálló — „nemcsak kenyérrel él az ember” - létezésmód, életvitel komplexebb szemrevételezésének igénye is. A diszciplináris kánonnak való megfelelést követve a politikatörténeti „hátteret” elintézettnek tekinti annyival, hogy jelzi a társadalomtörténeti szempontú paradoxont: „a politikai változások gyorsak és igen erőszakosak voltak, a szokások, a mentalitás, a viselkedéskultúra átalakulásának formális és informális része közötti távolság növekedett, a norma- és értékrendszer átalakulása — a látszatok ellenére — elhúzódott.” (17.) Lényegében e tudottnak vett, gyakorta és különbözőképpen töredezett politikatörténethez viszonyítva a kontinuus társadalmi megélés — a privát és kollektív hétköznapi „autonómia” őrzése, paralizálódása és (részleges) visszaszerzése — nyomvonala mentén araszol előre a változások leírása. A számokban kifejezhető társadalmi jellemzők bemutatásához a munka minden egyes tárgykörfejezete — a gazdaságtörténetben meghonosult módon — az utolsó békeév (1938) fellelhető adatait veszi alapul. A jövedelmi viszonyok változását nyomon követve kiderül, hogy Magyarország lakossága számára a második világháború után folytatólagos érvágást jelentett a rákövetkező Rákosi korszak évtizede. A túlélő népességhányad nem csupán a vesztesre kirótt háborús jóvátételt volt kénytelen megfizetni, hanem a hadikommunizmusba torkolló gazdasági-politikai transzformáció tényleges, valamint a tervutasításos rendszer anarchikus állapotokat teremtő — haszontalanul elfecsérelt — járulékos költségeit is. A bérek, keresetek konvertált vásárlóértékének átlaga csak két évtized elteltével, 1957-ben érte el ismételten a háború előtti megélhetési szintet. A bérezés számottevő (19-27 százalékos) emelése a forradalom leverése után az éppen berendezkedő Kádár-rezsim társadalompolitikájában egyfelől megbékéltető, az aktuális megtorlásokat ellensúlyozni igyekvő lépés volt, másfelől (részleges) kompenzáció kívánt lenni a hidegháborús tervgazdasági anarchia éveinek nyomorszintet tartósító megpróbáltatásaiért. A korszak politikai szótárából kölcsönözve a metaforát, ez volt a Kádár-kori — mézesmadzag és korbács — „kétfrontos harc” kézzelfoghatóan megtapasztalt(tatott) bemutatkozása. Közbevetőleg kínálkozik egy kronológiai észrevétel. A bázisévnek használt 1938, illetve a közelítően hasonló megélhetési viszonyokat számszerűsítő ötvenes évek vége közötti húsz év alatt hat politikai drill követte egymást. Ezek zöme egymást antitételező ideológiai-politikai töltettel volt autoriter-diktatórikus, ám egybevágó jellemzőjük volt/maradt az, hogy a leghétköznapibb létmozzanatokig hatolva igyekeztek átfogni, körbekeríteni az egyéni létezési módot. Köztük azokat
