Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyarmati György: Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig III/826

az elementáris életvitel jellemzőket is, amelyekre Valuch feltáró elemzése összpontosít. Azaz a vizsgált intervallum első harmadában — egy átlagos életút léptékével mérve — túl gyakran követték egymást azok a sorsfordító cezúrák, amelyek a társadalom számottevő részét úgy kényszerítették túlélésre játszani és/vagy „kezdhetünk mindent elölről” létállapotok közé, hogy közben jószerivel csak valamifajta csöbörböl-vödörbe fátumszerűség tűnt bizonyosságnak. A kiszámíthatatlanul sokféle ideiglenesség állandósult. Ez esetben a társadalomtörténet — most jelesül az Alltagsgeschichte — „csak semmi politika” konvenciójának a következetes érvényesítése eminensen megfelel a szakági követelménynek, ám a totalitárius ambíciójú és dúvad szertelenségű politikai rendszerágensek ténykedését tudottnak véve csorbulhat a narratíva okszerű megértést is segíteni hívatott funkciója. Ezt a szerző saját korábbi munkái alapozták meg, amelyekben a társadalomtörténeti fővonulatra koncentrálás közepette is többet engedett magához okfejtéseiben a politikatörténeti mozgatórugókból.! Valuch Tibor korábbi könyveit a kiadvány borítója is sorolja, a tárgykörbe vágó egyéb munkáit pedig a kötet irodalomjegyzéke közli.)

A létviszonyok érzékeltetése során a munka többnyire statisztikai főösszegek, mérhető átlagok sorjáztatására alapozza mondandóját. Ez az átlagbér, átlagkereset bevett fogalma révén — mert forrásai is erre szorítják -— érthető, miközben a számszerű fősodor különböző mértékben amputálja a vizsgálati halmaz alsó-felső kohorszait. Valuch többnyire nem éri be e tradicionálisan használt, de lépre vivő — úgy valós, hogy közben dezinformál - statisztikai középarányossal. Széleskörű és leleményes forrás-mélyfúrással hozza felszínre az átlag alatt megbúvó szegénység és mélyszegénység — rezsimenként különböző — formaváltozatait. Az ezt részletező fejezet vége felé, mintegy köztes összegzésként olvasható: „1945 és 1949 között a népesség 55-60%-a élt a léthatáron, vagy ez alatt, 1949-1956 között ez az arány 65-75% közötti. Ha a mindenkori átlagjövedelem kétharmada alatt élőket tekintjük szegényeknek, úgy 1962-ben a magyar társadalom 26%-a, 1972-ben 21 százaléka, 1982-ben 16%-a sorolható ide.” (50.)

Ennek kétféle olvasata lehetséges. Az egyik — más kutatásokkal egybevágóan —, hogy a Rákosi-korszak még azok körét is jócskán gyarapította, akik eleve tartós nélkülözések közepette élték túl a háborús megpróbáltatásokat. A másfél évtizeden át késleltetett, „elhalasztott társadalmi regenerálódás” után, jóformán csak az 1960-as évektől — a Kádár-korszak ún. két jó évtizedének beköszöntétől — beszélhetünk arról, hogy tempósabban apadt a tartós szükségben élésre kárhoztatott népességhányad. A másik olvasat az, hogy a világháború után több mint harmincöt évvel — azaz, egy generációváltáson túl is — másfél milliónyian vegetáltak az elemi létfeltételek hiánya közepette. (Az 54. oldalon ez már a mélyszegénységben élőket illető adat.) Akár a tágabb, akár a szűkebb értelemben vett gorkiji mélyre szorultakat nézzük („Na Dnya”), ez már az államszocializmusnak a múltra nem hárítható saját szegénység-újratermelése volt.( A rendszer statisztikai adatfelvételei kerülni igyekeztek a szegénységre következtetni engedő információk rögzítését. Alighanem a fennmaradt források konzisztencia-hiányára vezethető vissza az a látványos „törés”, amely az 1950-es évek közepén még a társadalom kétharmadára/háromnegyedére, míg az 1960-as évek elején már csupán annak egynegyedére saccolja a nélkülözésben bővelkedők körét. Bizonyítani nehéz, így csak a korszak kutatása közepette szerzett „tapasztalatra” támaszkodva kockáztatja meg a recenzens azt az állítást, hogy a forradalom utáni évek — fentebb már említett — „kompenzációs” béremelései aligha faraghatták le fél évtized alatt 40-50 százalékponttal a szegénységrátát. Ez alighanem a statisztikai adatfelvételek kategóriarendjének — a szerző által is említett — pozitív kozmetikázást segítő módosítgatásaira vezethető vissza: ezek a kalibrálási csalafintaságok nagyon megnehezítik koherens adatsorok készítését.) Mindenesetre a permanens nélkülözés közepette élők számosságának és arányának a felmutatása — hozzágondolva azokat, akik „társadalom-alattiságuk” miatt rekedtek ki még a regisztrálásokból is — realitás-közelibb korrajz felé navigálja a „gulyáskommunizmus”, illetve a „fogyasztói szocializmus” utókori elemzőjét. (Utóbbi elnevezéseknek a maga idején leginkább nemzetközi politikai összevetésben volt jelentősége. Metafora jellegükön túl vajmi kevéssé hasznosíthatók a történeti múltfeltárás fogalomtárának részeként. Ezért is helyeselhető, hogy a szerző ritkán, s fenntartásait következetesen jelezve, mindvégig idézőjelesen használja azokat.)

Valuch Tibor a fogyasztás kiválasztott tematikáit kettős tükörben és nemkülönben kettőzött, interaktív — róka fogta csuka — mezőben jeleníti meg. Felidézi egyfelől a „gondoskodó állam” által rögzített korabeli ellátás-mutatókat, majd hozzájuk képest sorjáztatja a társadalmi fogyasztás általános jellemzőit, illetve diszkrét sajátosságait, a szinte mindvégig fennmaradó — bár javuló tendenciát mutató — hiánygazdaság közepette. Lakásgazdálkodás — otthonteremtés (és lakberendezés); élelmiszerellátás (élelmezés) — étkezés; ruházati ellátás - öltözködés kulcsszaTÖRTÉNETI IRODALOM 827