Századok – 2014
TÖRTÉNETI IRODALOM - Pihurik Judit: Az ügynök arcai. Mindennapi kollaboráció és ügynökkérdés. Szerk.: Horváth Sándor. Libri Kiadó, Budapest, 2014. 458 o. VI/1559
TÖRTÉNETI IRODALOM AZ ÜGYNÖK ARCAI Mindennapi kollaboráció és ügynökkérdés. Szerk.: Horváth Sándor Libri Kiadó, Budapest, 2014. 458 o. Az utóbbi két évtizedben figyelmet érdemlő intenzitással indult meg a közelmúlt történeti feltárása. Ebbe a folyamatba illeszthető az ún. ügynökkérdésre diszciplináris válaszokat kereső kötet, amely a „Kollaboráció és az ügynökkérdés tudományos kutatása” című, 2012. október 9-én, az MTA BTKK TTI konfrenciáján elhangzott előadások — néhol erősen módosított — változatait gyűjtötte össze, megtoldva néhány el nem hangzott további írással. A téma feldolgozásának deklarált célja — Horváth Sándor szerkesztő megfogalmazásában — annak felfejtése volt, „miért válhattak az ügynökök a kollaboráció első számú megjelenítőivé.” Ennek megfelelően kerültek szóba az ügynök és a kollaboráció értelmezés-változatai itthon és más országokban; az állambiztonági iratok történeti értéke és a (társadalom)történeti kutatásban való hasznosításuk lehetőségei; a forrás fogalmának kitágítása; a dokumentumok őrzési helyeinek eredettörténete, működésük leírása; az iratkezelésre vonatkozó jogszabályi környezet és gyakorlat. A szerkesztői remények szerint a kötet az egyetemi oktatásban is hasznosítható lesz, és ezt a recenzens — e területen érintettként — csak megerősítheti. Konferencia-szervezői, és ennek nyomán szerkesztői ambíció volt a tudományos párbeszéd — adott esetben vita — számára való tér biztosítása, és az „ügynökleleplező” beszédmódtól való eltávolodás is. A tanulmányok így részben összefoglalják, vitatják, elemzik a témára vonatkozó eddigi feldolgozásokat, megszólalásokat, ugyanakkor alternatívát is kínálnak más lehetséges megközelítésekre. A hatalommal való együttműködés tematikája, úgy tűnik, különösképpen alkalmas volt arra, hogy a történettudomány bizonyos módszertani, nézőpontbeli, elméleti törésvonalait felszínre hozza. A recenzes különösen méltányolja annak lehetőségét, hogy az eltérő álláspontok képviselői számára közös fórum és publikációs lehetőség teremtődött, ami a konferencia és a kötet érdemi hozadéka. Fentiek következtében evidens az alkalmankénti polemikus hangnem, bár akad példa a személyeskedésbe forduló, nívót rontó szöveghelyekre is. Módszertani szempontból fontos, hogy domináns vonulata a kötetnek a mindennapok, a társadalmi vetület kutatása. Ily módon válik érzékletesebbé az az anomália, ami a Kádár-korszak totalitárius leírása, és a kortársak dokumentálható megéléstörténetei között feszül. A szerkesztő maga is utal arra az — egyébként korhoz aligha köthető — evidenciára, hogy a politika és a közvélemény eltérő nézőpontú érdeklődése, valamint a moralizáló megközelítés is nehezíti a közelmúlt objektív vizsgálatát. Annál is inkább — tehetjük hozzá — mert ez a moralizálás (kontra)szelektív. 1989 után természetesen nem metsződtek el a szálak, értelemszerűen senki nem törölhette el pártállami múltját, és a társadalmi, politikai, gazdasági életben, a pártokban ott voltak-vannak a korábbi együttműködők is. Mindenki élte tovább az életét, próbált boldogulni az új viszonyok között, és e boldogulás egyik lehetősége sokak számára a múlt elfelejtése, átfestése volt, ezért óhatatlan az elmúlt évtizedek kutathatóságával kapcsolatos kételyek diskurzusba emelése. E „befejezetlen múlt” dilemmáját legkarakteresebben K. Horváth Zsolt fogalmazza meg: a közelmúlt „az emlékezet és a történelem között helyezkedik el,” s az is érintett, aki hivatásszerűen foglalkozik vele. így a „tudományos érdekmentesség” sérülhet. Ilyenkor szoktuk feltenni a kérdést, hogy akkor akasszuk szögre a — mondjuk — klaviatúrát, és keressünk más foglalkozást? A szerző sem erre gondol, csupán óvatosságot javasol a tudományosnak szánt megállapítások megfogalmazásakor. A kötet tanulmányai jól tükrözik az állambiztonsági iratok forrásértékének megítélésében meglévő markáns különbségeket. Úgy tűnik, a forráselemzés alapvetése — ki, mikor, milyen céllal keletkeztette — soha olyan fontos nem volt, mint ezen dokumentumok felhasználásakor, ám ha a vizsgálódás középpontjába az ügynököt helyezzük, és nem magát az állambiztonság intézményét, akkor éppen a legfontosabb szempont szorul háttérbe: a „kinek használ”. Mert egy-egy
