Századok – 2014

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pihurik Judit: Az ügynök arcai. Mindennapi kollaboráció és ügynökkérdés. Szerk.: Horváth Sándor. Libri Kiadó, Budapest, 2014. 458 o. VI/1559

megfigyelési dosszié a hatalom akaratából, az állambiztonság instrukciói alapján állt össze, és bár az iratok jó része a besúgó által keletkeztetett, az, hogy a megtudott „titokkal” mit kezdenek, nem az ö döntésén múlott. A hatalomnak nem birtokosa, csupán kiszolgálója volt még az is, aki önként vállalta az együttműködést.

Takács Tibor szigorú kritikával illeti a témával foglalkozó történészek többségét, akik meglátása szerint „különösebb episztemológiai kérdésfeltevés nélkül” közelítenek ezen iratokhoz. Kijelentése szerint „a nyelvezet kritikátlan átvétele,” és ennek következtében az állambiztonság gondolkodásmódjához való igazodás jellemzi munkáikat. Nem gondolom, hogy példa nélküli ez az állítás, de érdemes lett volna konkrét esetre utalnia - már csak az idézett gyermeteg fordulat okán is: „...ha valakit az 1950-es években az államvédelem a rendszer ellenségeként (vagy 1956 után ’ellenforradalmárként’) jelenített meg, akkor az erről szóló iratok a jelenben minden további nélkül az illető aktív ellenálló (’forradalmár’) voltának a bizonyítékát képezik.” Ilyen primitív megközelítés csak igen színvonaltalan feldolgozásban fordulhat elő, és reményeink szerint inkább kivételnek tekinthető. Ha van is számos vita a forrás értékének és felhasználhatóságának tekintetében, az állambiztonsági szövegek kritika nélküli „újrahasznosítása,” illetve antitételező értelmezése azért sem tekinthető gyakorinak, mert az azonnal „önleleplező” szakmaiatlanság példája lenne. (Már ha tudományról és nem zsurnalisztikáról van szó.) A kötet pedig éppen azt reprezentálja, hogy a kutatók többsége — az irategyüttes sajátosságai okán — a mindenkor többváltozósán egyedi forráskritika jelentőségét hangsúlyozta a konferencián.

Abból eredően, hogy a konferencia a kollaboráció és az ügynök hívószavakra fókuszált, elsősorban az erre válaszoló írásokat szemlézzük. Gyáni Gábor a hatalomnak a titok megszerzésére irányuló törekvésével magyarázza az ügynökök szerepének felértékelődését. A kollaboráció fogalmát a „hatalommal való együttműködés sajátos eseteként”, és elsősorban az elittel összefüggésben értelmezte, nem mulasztva el hangsúlyozni az ágensi tevékenység lehetséges motivációi közötti különbségtétel fontosságát. Homlokegyenest más megítélés alá eshet az „ideológiai azonosulással alátámasztott”, mint „az államérdek által igazolt” — indokoltnak tartható — együttműködés az idegen hatalommal, bár a kettő nem mindig határolható el egyértelműen. (A szerző e kijelentését Horthy Miklós és Rákosi Mátyás példájával támasztja alá). Felhívja továbbá a figyelmet a kollaboráló elit heterogén voltára, esetenként egymással vetélkedő csoportokból álló összetételére; de arra is, hogy az „alattvalók” sem maradnak érintetlenek, mert — akarva-akaratlanul — maguk is közreműködők a viszonyok fenntartásában.

Nemcsak az ügynökök tevékenységének vizsgálatakor fontos kérdés, hogy hol van a „kritikus határ” az együttműködés mely formája, mely ponttól nevezhető kollaborációnak. Ennek megítélésében további fontos szempont, hogy milyen körülmények között valósult meg az együttműködés: önkéntes, vagy kikényszerített volt? Bizonyára nem véletlen, hogy a történész rendre egy irodalmi műre — Esterházy Péter Javított kiadására — hivatkozik a szituáció egyediségének érzékeltetésekor, hiszen a történetek mindegyike egyénre szabott. És nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy az ügynökkérdés morális megítélése sem kerülhető meg, amikor a besúgók helyzetének a rendszerváltással bekövetkező markáns megváltozása kerül szóba. Bár Gyáni Gábor nem tér ki részletesen az átlagemberek hatalommal való együttműködésének kérdésére, érdemes utalni ide vonatkozó megállapításaira. A modern politikai diktatúrák működésének azon sajátosságára hívja fel a figyelmet, melynek közegében a „mindennapi kollaboráció” létrejön: a kezdeti, „mozgalmi” szakasz után államrenddé konszolidálódó berendezkedés már nem igényli „élcsapatának” a folytonos mobilizációját, „szükségképpen előtérbe kerülnek a rendszerrel csupán lojális, vagyis ’nem fanatikus’, ’nem hívő’ társadalmi magatartásformák.” E jelenséggel összefüggésben vizsgálja az ügynökkérdést, hangsúlyozva a diktatórikus hatalom másik — a személyiség szétzúzására való — törekvésének fontosságát is.

Rainer M. János az ügynökök lehetséges szimbólum-szerepét átgondoló tanulmányának lényeges része egy rövid összefoglaló a sztálinizmus magyar változatának Rákosi- és Kádár-kori jellemzőiről, hangsúlyozva az azonos vonásokat, a különbségek között említve a kényszerítő-ellenőrző apparátusok súlyának — vagy inkább csak nyerseségének — csökkenését. Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy bár vannak a változásnak egyértelmű mutatói, a politikai rendőrség működéséről még mindig nem tudunk eleget ahhoz, egyértelműen kijelentsük: az állambiztonság 1956 utáni gyakorlata lényegesen eltért volna az ötvenes évekhez képest. A fogalomtisztázás fontosságát hangsúlyozva Rainer az ügynök, kádárizmus, rendszer, hálózat használatának képlékenységére hívja fel a figyelmet, majd definiálja azokat. Tanulmányából a későbbiekben az ügynök jelentésének plasztikus leírását emelem majd ki, de a fogalomhasználat nehézségeinek érzékeltetése igen

1560 TÖRTÉNETI IRODALOM