Századok – 2014
KÖZLEMÉNYEK - Glant Tibor: A Ford-kormány és a Szent Korona, 1974-1977 I/151
154 GLANT TIBOR Házbeli vita során Carter egyik nemzetbiztonsági tanácsadója egyenesen azt állította, hogy ha ez a szavazótábor csak 20%-ban másként szavazott volna, akkor Ford elnök maradt volna.10 Az amerikai történetírás Ford félmondatát elszólásnak tekinti, pedig az nem egyedi eset volt, hanem sorozatban, rövid időn belül a harmadik ilyen nyilatkozat. Ezek elemzésére a jelen tanulmány végén térünk ki. Elsőként tekintsük át a Nixon-Ford korszak kelet-európai és magyar politikáját. Az 1950-es években harcos antikommunista Nixon 1968. évi megválasztását követően paradigmaváltást hozott a kelet-nyugati kapcsolatokban. A Nixon-Kissinger páros tulajdonképpen felkarolta a német külügyminiszter majd kancellár Willy Brandt által 1966-ban elindított enyhülési politikát, melynek központi eleme a hidegháborús szekértáborokon átnyúló, kétoldalú tárgyalások beindítása volt. Ahogyan a brandti NSZK elismerte az NDK-t és kétoldalú kereskedelmi szerződéseket kötött a szovjet tábor egyes országaival, úgy Nixon is nyitott ebbe az irányba, de tette ezt egyedi megfontolásoktól vezetve. Nixon természetesen nem adta fel a hidegháborút, de megértette, hogy az amerikaiak „csendes többség”-e által túlzottan is eseménydúsnak tekintett 1960-as évek után másra van szükség. A nagy nyilvánosságot kapott nemzetközi tárgyalások (pl. pekingi és moszkvai útjai 1972-ben) részben csitították a hidegháborús félelmeket, részben egy nagyobb, az „oszd meg és uralkodj’ elven alapuló stratégia részét képezték. Ezt a politikát Nixon már 1969-ben elindította, de csak 1970-ben hirdette meg nyilvánosan.11 Az amerikai elnök célja nemcsak a (leginkább csak vélt) szovjet-kínai egység megbontása volt, hanem a szovjetek kelet-európai birodalmának megingatása is. Másképpen megfogalmazva: Nixon és Kissinger célja a kommunista tábor egységének megbontása volt, s ettől két eredményt reméltek. Egyfelől arra számítottak, hogy a szovjet-kínai bizalmatlanság szításával legalább az egyik féltől segítséget kaphatnak a megnyerhetetlen vietnami konfliktusból a lehető legkisebb presztízsveszteséggel történő kivonulásra, másfelől csökkenthetik az atomháborús veszélyt, amely az 1962. évi kubai rakétaválság után mindenki agyában ott motoszkált. Az új, „oszd meg és uralkodj’ politika kulcseleme az „árukapcsolás” (linkage) volt: a kétoldalú tárgyalásokat minden esetben úgy bonyolították le, hogy összekapcsoltak, gyakorlatilag egyszerre tárgyaltak olyan kérdéseket, melyek az egyik vagy másik fél számára kiemelten, de nem egyformán fontosak voltak.12 Az amerikai-magyar kapcsolatok normalizálást (1969-78) ebben a kontextusban érthetjük csak meg. 10 Jimmy Carter Presidential Library (JCPL): White House Central File: CO-30: JL-15: EXE: 1: Tamoff Brzezinskihez: „Return of the Crown of St. Stephen: Preliminary Reactions of Hungarian- Americans”; JCPL: Chief of Staff: 34. doboz: John Gorman Hamilton Jordánhoz: „The importance of East-European votes in the various states”. Idézi: Giant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja, 1945-1978. Debrecen 1997. 72. és 100. 11 Richard M. Nixon: US. Foreign Policy for the 1970’s. A New Strategy for Peace. Washington, D. C. 1970. 138-40. 12 LaFeber, W.: The American Age i. m. 633-74. Giant T: Szent Korona i. m. 51-59.
