Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Takács Róbert: Nyitottság és zártság dilemmái - kulturális érintkezések a külfölddel és a nyugattal VI/1491
NYITOTTSÁG ÉS ZÁRTSÁG DILEMMÁI - KULTURÁLIS ÉRINTKEZÉSEK ... 1513 ratív vizsgálat kínálja-e a magyar-amerikai, a csehszlovák-amerikai stb. helyett.85 Tegyük hozzá, az 1950-es és 1960-as években még a nyugat-európai országok kulturális életének is voltak olyan szegmensei, amelyek hasonló rendszerben működtek, mint az államszocialista országokban: elsősorban a televízió és a rádió, de például a színházi élet egy szűk — állami fenntartású — szegmense is. A közszolgálati és kereskedelmi médiumok eltérő logikája tulajdonképpen a magas- és tömegkultúra közti törésvonalat jeleníti meg és termeli újjá. Az államszocialista országokban az állami fenntartású kulturális intézményrendszer kizárólagosságot élvezett (akkor is, ha annak egy részét formáhsan társadalmi szervezetek működtették). A nyugati országokban viszont — ha különböző arányokban is — a piaci alapon szerveződő (vagy magánmecenatúra révén finanszírozott) kultúra volt domináns. Utóbbinak a nyugati értelmiség körében is számos kritikusa és ellenfele akadt. Nem véletlen sem az, hogy a párbeszéd legkönnyebben a magas kultúra területén jött létre, elsősorban ott, ahol a verbalitásnak kisebb szerepe volt, így a komolyzene (szimfonikus zene, opera) és a tánc szférájában (illetve a sportban). A szovjet — és magyar — kultúrát 1953 után főként az ezekben a művészi ágakban alkotók és előadók képviselték Nyugaton, ahogy Budapesten is folyamatos volt a nyugat-európai komolyzenészek — karmesterek és szofisták — vendégszereplése 1957-1958-ban is. A nyugati értelmiséget is elsősorban az államilag fenntartott kulturális élet színvonalával, illetve a tömegkulturális nyomás kiküszöbölésének előnyeivel igyekeztek meggyőzni - nem teljesen hatástalanul. A piaci kényszerektől mentesített alkotás, a népművelés olyan területei, mint a magas színvonalú zeneoktatás, a művelődési házak kiterjedt hálózata, a műkedvelő mozgalom mérete a nyugati írók, zenészek, képzőművészek, színházi emberek és filmesek számára is bírt némi vonzerővel. Ugyanakkor a szocialista kultúrpolitika mindig is bírálta — és a magas kultúrával nem tekintette azonosnak — az „elzárkózó” elitkultúrát, miközben rendre tett — különböző szintű — engedményeket a szórakoztató célú kultúrának is. Az átjárást a keleti és nyugati kultúra között nem is feltétlenül az ideológiai tartalom akadályozta - különösen kelet-nyugati irányban. A desztafinizáció nyomán az elzárkózás helyét a szelektált befogadás és vita révén irányított értelmezés stratégiája vette át a szovjet blokk országaiban (amiben természetesen különböző fokú nyitottságot mutattak). Márpedig ennél sokszor a piaci alapon működő nyugati kultúra sem bizonyult mennyiségileg befogadóbbnak. Louis Aragon 1957-es írásában a francia kritikát vádolta azzal, hogy hallgatásával és hamisításaival vasfüggönyt emel a szovjet és kelet-európai irodalmak előtt - „sebaj, akkor hát gyerünk, térjünk vissza a régi módszerhez, amelyet a magyar események előtt alkalmaztunk, a csendhez! A csendhez, ehhez az árnyékfegyverhez, a nagy fekete hallgatás-lepelhez, amellyel a kritikusok szeretnék a világ egy hatodának az irodalmát szemeink elől eltakarni. ”86 A piaci alapon álló nyugati kulturális élet hatásában az 85 Peter Brugge: Swinging Sixties made in Czechoslovakia - the adaptation of western impulses in Czechoslovak youth culture. In: Ivan Sedivy - Jan Némecek - Jirí Kocian - Oldfich Túrna (eds.): 1968: Ceské krizovatky evropskych dejin. Praha, ÚSD, 2011. 143-155. 86 Aragon: A szocialista realizmus nem halt meg. Népszabadság 1957. augusztus 11.
