Századok – 2014

TANULMÁNYOK - Takács Róbert: Nyitottság és zártság dilemmái - kulturális érintkezések a külfölddel és a nyugattal VI/1491

1510 TAKACS ROBERT nyos nyugati partnereinek — NSZK, Ausztria, Olaszország — jelentősége foko­zatosan nőtt az 1960-as években. A hagyományok szerepének más — negatív — irányban is lehet magyará­zó ereje. A szovjet blokkon belüli gazdasági és kulturális integrációt nehéz vol­na sikeresnek minősíteni. A kelet-közép-európai államokat sem az érdekeik, sem a hagyományos kulturális irányultságuk nem egymás irányába tolták. 1953, illetve 1956 októbere előtt (utóbbit nem a magyar forradalom, hanem az annak „árnyékában” meghozott, a XX. kongresszussal induló változások kere­tébe illeszkedő október 30-i kormánynyilatkozat okán említhetjük itt) a blokk államainak kapcsolatrendszere a kétoldalú együttműködésekre épült. Ám azok csak szovjet irányban épültek ki, a többiek egymás közti érintkezései másodla­gosak, formálisak maradtak, és csak ezután töltődtek meg tartalommal, ahogy a szocialista országok közti turistaforgalom is csak Sztálin halála után, érezhe­tően 1955-től, növekedett meg. Egyes — így magyar-román — relációban a tör­ténelmi múlt és a nemzetiségi kérdés okozott komoly nehézségeket kulturális téren is,74 szemben például a magyar-lengyel viszonnyal, ahol a magyar és len­gyel 1956 utáni politikai konstelláció akadályozta a szélesebb cserét. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1965 szeptemberében tárgyalta a szocia­lista országokkal való tudományos és kulturális kapcsolatok kérdését. Az elő­terjesztés alaphangja kifejezetten kritikus volt: legfőbb megállapítása szerint a kapcsolatok minősége és nyitottsága messze elmaradt attól a szinttől, ami a po­litikai-ideológiai szövetségei viszonyból és propagandaüzenetek alapján elvár­ható lett volna. Megállapította, hogy a szocialista országok kulturális és tudo­mányos téren elsősorban a nyugati relációkra koncentrálnak, a „fokozódó tőkés kapcsolatok következtében a baráti viszonylatií cserék sok esetben háttérbe szo­rulnak”, amiben a magyar értelmiség beállítódása is tükröződik. „Értelmisé­günk jelentős része néha a megérdemeltnél nagyobb érdeklődést tanúsít a fejlett kapitalista országok tudományos és kulturális élete iránt”. Az anyag azt is alá­húzta, hogy a kulturális javak cseréjében a felek ragaszkodnak a kulturális egyezmény évtizedes merev, kétoldalú szerkezetéhez, míg a nyugati kapcsolata­ikban ugyanezen államok jóval rugalmasabbnak mutatkoznak. A Politikai Bi­zottság úgy látta, hogy a marxizmuson belül sokkal zártabbak a válaszfalak, mint a marxizmus és a polgári világ között: „A szocialista országok egy része kultúrpolitikájában ma már teret enged a kísérletezésnek, sőt a tőkés világ proble­matikus alkotásainak is, ugyanakkor gyakran korlátozzák, hogy vitatható szocia­lista országbeli művek egymás közt kicserélésre kerüljenek.” Az MSZMP vezetése 1965-ben a kultúrában adta ki azt a jelszót, hogy aktívabb, a kétoldalú relációk­nál magasabb szintű együttműködési formákat kell keresni - amelyhez hasonló reformtervvel 1966-ban a KGST-vel kapcsolatban is előállt. A fentiek felvetik te­hát, hogy a szovjet blokk országait nem csapán „csapattársként”, hanem egy­szerre „versenytársként” is kell látnunk. Mindez nem áll messze Békés Csaba in­terpretációjától, aki a blokk országainak hármas determinációjáról beszél. Esze­rint a szuperhatalmak konfliktusaihoz igazodáson túl hat a nyugati technológiá­74 L. Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989. Budapest, Napvi­lág, 2007. 51-53.

Next

/
Oldalképek
Tartalom