Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
1460 DÉNES IVÁN ZOLTÁN Aki a 18. századot az uralkodóház, a katolicizmus vagy a barokk szemszögéből vizsgálja, örülhet a Habsburgok hatalma korlátlan érvényesülésének, a katolikus vallás uralkodóvá tételének, a magyar barokk 18. századi uralmának. Ám a Rákóczi-kor és a magyar felvilágosodás közötti időszak nemzeti szempontból kártékony volt és folytonos károkat okozott a társadalomnak. „A Rákóczi-korban /.../ minden nyelvű és vallású csoport szabadon fejlődhetett. Ezzel szemben a Szekfű által »magyar barokk«-nak nevezett korszak sietve visszaállította a Rákóczi-mozgalom előtti állapotokat, a protestánsok vallásgyakorlatát megszüntette a városokban, az evangélikusokét a külvárosra korlátozta, a reformátusokat pedig ismét el akarta tüntetni.”78 Éppen ezt, a 17. századi magyar barokk és a 18. századi művelődés különbségét érzékelteti a 18. századra alkalmazott magyar rokokó elnevezés. A puritanizmus, a linzi béke és a különböző vallások egymás mellett élésének erdélyi hagyománya együttesen alkották azokat az előzményeket, amelyekre a Rákóczi-kor vallásügyi rendszere épült. A békés rendezés magyarázatát Rákóczi személyére szűkíteni — ahogy Szekfű teszi — nemcsak hőskultusz, hanem egyúttal hibás megokolás. Szekfűnek az a tétele, hogy egy eszme megjelenése nem azonos elterjedésével, elvileg igaz lehet, ám azt, hogy mi mennyire volt elterjedve, nem tudjuk. „Komolyan senki sem gondolhatja, hogy egy változtatás véghezviteléhez csak akkor szabad hozzáfogni, ha az egész társadalom híve már a gondolatnak. II. József türelmi rendelete ellen még valamennyi megye tiltakozott, hosszasan fejtegetve, hogy elvész az alkotmány és tönkremegy Magyarország, néhány év múlva pedig a vallások egyenjogúságának törvényét már a katholikusok segítették diadalra, noha a klérus ünnepélyesen tiltakozott az országgyűlésen. Ezzel az analóg helyzettel szembeállítva tűnik ki igazán, milyen jelentős a Rákóczi-kornak közel nyolc évtizeddel korábbi állásfoglalása: nem a már fel nem tartóztatható felvilágosodás hatása alatt egy Habsburg-uralkodó, nem is az egész magyar katholicizmus tiltakozásától kísérve, hanem a magyar társadalom elitje a magyar fejedelem vezetése alatt valósítja meg azt a rendszert, amely mindenkinek egyenlő mértékkel akar mérni.”79 Szekfű Gyula Mályusz Elemér bírálatára vérig sértetten válaszolt.80 Úgy látta, hogy Mályusz saját meg nem írt, csak tervezett műveit kérte rajta számon, ami nem méltányos eljárás, hiszen minderre éppen az ő szintézise inspirálta kollégáját. Az a történész tette ezt, akitől termékeny bírálatot, nézetei továbbfejlesztését várta és akitől azt remélte, hogy idővel majd a helyébe lép, hogy — a népszerű önáltatással szemben — realizmusra tanítsa a szélesebb közvéleményt, a nemzetet. Ehelyett a Magyar renaissance, magyar barokkban személyeskedést, népszerűséghajhászást és fontoskodást érzékelt. Mályusz olyan módszertani konstrukciót kért rajta számon, ami számára teljességgel elfogadhatatlan. Azért hibáztatta ugyanis, hogy Szekfű önkényesen felcserélte a vizsgálódás szempontjait. Akkor, amikor a reneszánsz magyar jellegét az előkelőkre, míg a barokkét a köznemességre gyakorolt hatás alapján állapította meg. Adalékai mindig hasznosak, de érvényességük szűk körű, mert túlnyomórészt iskolai értesítőkből merítettek. Mályusz egyre-másra váltogatja szempontjait és fogalmait, amit Szekfű már nem tud sem követni, sem elfogadni. Ugyanakkor sze78 Uo. 155. 79 Uo. 173-174. 80 Budapesti Szemle, 1936. 371-384.