Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
1454 DÉNES IVÁN ZOLTÁN és irodalom-részében minősítette, leosztályozta. Olyan műfajban és formában, amelyre nem lehetett válaszolni egyenrangú félként, vitapartnerként. Mindezt azért tette, mert bírálatukat, köztük Domanovszky Sándorét egyáltalán nem fogadta el. Kritikáját és érveit komoly megfontolás nélkül egyszerűen elhárította, megbélyegezte és visszautasította. Különböző utalásaiból kirajzolódik a kép: Domanovszky — Angyal Dávidhoz és Károlyi Árpádhoz hasonlóan — szerinte korszerűtlen, túlhaladott szemlélethez és módszertanhoz kötődött, a pozitivista nemzeti liberális kánont követte, ezért nem érthette meg az ő korszerű, újító, más szemléletű és módszerű alkotását és emiatt nem volt miről vitatkozni vele. Vajon volt, egyáltalán lehetett olyan történész, akinek a bírálatát a Magister elfogadta - legalább annyira, hogy komolyan megfontolja észrevételeit és érveit? „Az egyedülvalóság nyomasztó érzetét csak az a tudat enyhítette, hogy fiatalabb kutatóinknak nagy része már sokban ugyanazon olvasmányokon nőtt fel, mint én, módszerük is ennél fogva hasonló az enyémhez, munkáikban igen sokszor indulnak ki megállapításaimból, s így tőlük várhatom azt a helyeslést és azon korrektúrát, melyre, mégpedig mindkettőre, bizonyos mértékig szüksége van minden írónak, aki nem akar végképp befelé fordulni és az élettől elszakadni.”63 Szekfű Gyula 1936-ban felsorolta azokat a kondíciókat, amelyek a Magyar történet általa írt köteteinek történész olvasóját képesítik arra, hogy érdemben tudjon viszonyulni az ő mondanivalójához. Az, aki tőle tanult, az ő megállapításaiból indult ki, tehát átmegy azon a minőségi szelekciót jelentő informális vizsgán, amelynek ő szabja meg a feltételeit és ahol ő a vizsgáztató, a teljes elfogadás mellett véleményt nyilváníthat. Mályusz Elemér a Magyar történetre/ egyetemi előadásain Szekfű Gyula fiatalabb, azonos képzettségű kollégájától elismerést, azonosulást várt, legfeljebb kisebb korrekciókkal. Olyan visszajelzést, amely megerősíti abban, amit alkotott. Hamarosan olyan bírálatokat olvashatott, amelynek szerzője, Mályusz Elemér mindenben megfelelt formai igényeinek, amelyeket művei befogadásának feltételéül támasztott. Nála fiatalabb volt, történész képzettsége, jártassága a külföldi elméleti és módszertani szakirodalomban, felkészültsége a társadalom- és szellemtörténetben nem hagyott kívánni valót maga után. 1930-tól 1934-ig a szegedi Ferenc József Tudományegyetem magyar történeti tanszékének professzora volt, 1934-től pedig Szekfű Gyula tanártársa a budapesti egyetemen a középkori magyar történeti tanszéken. Álláspontját a barokkról, a felvilágosodásról, a magyar történelemről, annak európai kontextusáról viszont Szekfű Gyula Magyar történetével szemben, azzal vitatkozva fogalmazta meg és fejtette ki. Először módszeresen — a húszas években írt, a 18. század végére és a reformkorra vonatkozó tanulmányai után — Magyarország története a felvilágosodás korában című kollégiumában 1930-1931-ben a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen hallgatói előtt.64 63 Szekfű Gyula: Válaszom a Magyar Történet dolgában. Budapesti Szemle, 1936. 372. 64 Mályusz Elemér: Magyarország története a felvilágosodás korában. Szerk, jegyz, utószó: Soós István. Osiris, Budapest, 2002.
