Századok – 2014
TANULMÁNYOK - Dénes Iván Zoltán: Mesterelbeszélések VI/1425
1430 DÉNES IVÁN ZOLTÁN Vilmos, Károlyi Árpád és Angyal Dávid, Tagányi Károly és Takáts Sándor olyan színvonalú történelmi műveket írtak, amelyek az egykorú osztrák vagy német szakmunkákkal összehasonlítva is megállják a helyüket. A közvéleményt és a történetírás fő vonalát azonban a liberalizmus és annak kismagyar történelemszemlélete és az alkotmányos nemzeti fejlődés lineáris és teleologikus elbeszélése uralta. A kívánatos megújulás mindenekelőtt szakítást jelent a liberális kisnemzeti elbeszélés tradíciójával. A nacionalizmus korában a történetíró nemzeti történetírásra kell, hogy vállalkozzon. Ez még nem — vitatkozott Babitsosai — az írástudók árulása,13 Amennyiben a Kölcsey, Vörösmarty, Deák és mindenekelőtt Széchenyi által kijelölt nagymagyar egyetemesség jegyében és a nyugati módszerek átvételén alapuló kellő szaktudással teszi, úgy mentes lesz az egyoldalúságtól, és tárgyilagosnak tekinthető. Szekfű Gyula 1931-ben megrajzolt historiográfiai helyzetképe szkeptikus és nacionalizmus-ellenes kiindulópontból a hberális kismagyar történetírás ellenségképéhez, programja a nagymagyar, egyetemes történetírás szemléletének és tematikájának és a nyugati módszerek adaptálásának igényéhez, azaz önmagáról alkotott képéhez vezetett. Átértékelésének szempontjai A száműzött Rákóczi-botrány védekező írásaiban kidolgozott historiográfiai konstrukciójának a továbbépítései. Olyan magyarázó sémának, ön- és ellenségképnek, amelyet a Három nemzedékben a 19. századi magyar történelemre vetített rá és a potencialitás és aktualitás, az értelem kívánatos és az érzelem kerülendő politikája ellentétének normatív és hanyatlástörténeti történelemmagyarázatává alakított. Most a felelőtlen demagógokelcsábított közvélemény-népszerűtlen lelki független sémáját historiográfiai képletté formálta át: szintézisének, mesterelbeszélésének alapjává. Akkor, amikor három kötetét, a 16., 17. és 18. század szintézisét már megírta és elbeszélését erre a konstrukcióra építette. A historiográfiai esszében nemcsak a Rákóczi-botrány érzelmileg és szellemileg fel nem dolgozott, ám annál inkább beskatulyázott kulcsélménye, hanem a Bethlen Gábor monográfia visszhangjának Szekfű által megélt változata is jelen volt. „/.. ./amint a kisnémet felfogás a porosz nagyságon kívül egyébiránt sem bírt érzékkel és a német nemzeti erő más megnyilatkozásai mellett hidegen ment el, hasonlóképpen túlbecsülte a kismagyar felfogás Erdély szerepét, s másrészt túl csekély figyelemre méltatta a nyugati, Erdély-ellenes magyarság szolgálatait, csöndes, megszakítatlan munkáját, török-német közti önfeláldozó tűrését és végletektől óvakodó politikai bölcsességét, ami mind nem lévén beilleszthető a szabadságideás történetszemléletbe, a kismagyar irodalom mindenkor könnyű szívvel elmellőzte méltatásukat. /.../ Bethlen Gáborhoz tudományos kritikával közeledni a Kossuthtól követelt caritas hiányának tűnt fel és Eszterházy Miklós nádornak hazafiatlan aulikusként szidalmazásán senki sem akadt fenn, mert ez is hozzátartozott a liberális-nemzeti történetszemlélethez. ”14 Két évvel később, a Magyar történet tizennyolcadik századi kötetének megjelenése után Asztalos Miklós és Pethő Sándor A magyar nemzet története az ősidőktől napjainkig című művéhez írt bevezetésében viszont Bethlen Gáborról így írt: 13 Vö. Babits Mihály: Az írástudók árulása. In: Uő: Esszék, tanulmányok. Összegyűjt, gond, utószó és jegyz. Belia György. I—II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. II. 207-234. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00451/ 14A magyar történetírás útjai. 439-440.
