Századok – 2014
A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT HETVEN ÉV TÁVLALÁBÓL - Romsics Ignác: A numerus clusustól a holokausztig VI/1343
A NUMERUS CLAUSUSTOL A HOLOKAUSZTIG 1345 rezentációt képviselő zsidó származású liberális értelmiségiek és szociáldemokrata munkásvezetők mellett eleinte a történelmi elit számos tagja is támogatott. Az 1919-es Népbiztosok Tanácsának tagjai, vagyis a kommün miniszterei és miniszter-helyettesei viszont kizárólag kormányzati tapasztalat nélküli értelmiségiek, munkások és szegényparasztok közül kerültek ki, akiknek mintegy kétharmada volt zsidó származású. Alsóbb szinteken ugyancsak jelentős volt a zsidóként vagy zsidó származásúként azonosíthatók aránya.6 A kormányzati hatalom irányító pozícióinak ilyen mértékű és ilyen jellegű újraosztása — bárhogy is magyarázzuk ezt — nyilvánvalóan akkor is elfogadhatatlan lett volna a régi elit és a feltörekvő nem zsidó értelmiség számos tagja számára, ha az új hatalom mérsékeltebb és a magyar társadalom hagyományaihoz és szokásaihoz jobban alkalmazkodó reformpolitikát valósít meg. Úgy azonban, hogy a magánvagyonok nagy részét szocializálták, az egyházakat üldözték, az addigi nemzeti retorikát internacionalista jelszavakkal váltották fel, s aki tiltakozott vagy ellenállt, azt túszul ejtették, börtönbe vetették vagy legrosszabb esetben statáriális körülmények között kivégezték, még kevésbé volt az. A vörös terror áldozatainak a száma, amelyet legfelsőbb szinten ugyancsak két zsidó származású fiatal értelmiségi, Szamuely Tibor és Korvin Ottó irányított, megközelítette a hatszázat.7 Bár a Tanácsköztársaság különböző intézkedései — beleértve a túszszedést és a terrort is — a zsidó közép- és nagypolgárságot éppúgy sújtották, mint a társadalom más tulajdonos rétegeit, sőt a Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereghez zsidó származású tisztek is csatlakoztak, az antiszemitizmus hullámai már a kommün 133 napja alatt minden korábbinál magasabbra csaptak. A közép-európai ügyek szakértőjeként ismert Robert W. Seton-Watson már 1919 májusában úgy jellemezte Budapest hangulatát, hogy ott „egyre erősödik az antiszemitizmus, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy két személy kivételével a kormány minden tagja, a 36 kormánybiztos közül pedig 28 zsidó, és ugyanez a helyzet a vörös tisztek között is. [...] Budapesten nemsokára még az orosz pogromoknál is nagyobb pogromra kerül sor. [...] Én személy szerint nem tudom elképzelni, hogy Magyarországon bármi gátat tudna vetni az antiszemitizmusnak, a vérontást azonban meg lehet akadályozni.”8 Vidéken, például a Duna—Tisza közi mezővárosokban hasonló volt a helyzet. Ezekben a hetekben röppentek fel és kezdtek teijedni azok az addig ismeretlen antiszemita sztereotípiák, melyek szerint minden kommunista zsidó, a kommunizmus pedig nem más, mint álcázott zsidó hatalom. Szekfű Gyula, Tormay Cecile, Gratz Gusztáv, Mályusz Elemér és mások 1920-as és későbbi eszmefuttatásai az 1919-es ún. „zsidóuralomról” ezeket a már létező, a Tanácsköztársaság alatt kialakult vélekedéseket erősítették fel, és formálták mitológiává. 6 Hajdú Tibor: Tanácsköztársaság, 1919. A Forradalmi Kormányzótanács személyi összetételéről. Rubicon, 2012/8. 72-75. Magyary Zoltán-. A bolsevizmus közigazgatásának jellemzése, in A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Franklin Társulat, Bp., 1921. 111-113. 7 Váry Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon. A Váci Kir. Országos Fegyintézet Könyvnyomdája, Vác, 1922. Vö. Gyurgyák János: i. m. 104. 8 Idézi Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943. Bábel, Bp., 2002. 33-34.
