Századok – 2014
A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZT HETVEN ÉV TÁVLALÁBÓL - Romsics Ignác: A numerus clusustól a holokausztig VI/1343
1344 ROMSICS IGNÁC zsidóság, annál kegyetlenebb és keményebb lesz a csapás, annál durvábban fog lesújtani. Nincs menekvés”.2 Az I. világháború — s ez tekinthető az állami szintre emelkedő antiszemita diszkrimináció második okának — a társadalom más belső feszültségeihez hasonlóan a zsidók és nem-zsidók közötti ellentéteket is kiélezte. Miközben a zsidóság pozíciói a gazdasági és a kulturális szférában tovább erősödtek, sőt néhányan közülük — Hazai Samu, Vázsonyi Vilmos, Teleszky János, stb. — már a miniszterségig vitték, a régiek mellé új antiszemita sztereotípiák születtek. Ezek szerint a zsidók kihúzzák magukat a frontszolgálat alól; a haza védelme helyett a hátországban „lógnak”, ahol árdrágítással és uzsorázással szipolyozzák a harcolók hozzátartozóit; s mindeközben frivol kuplékkal, kabarékkal és egyéb alantas szórakoztatóipari termékekkel fertőzik a fővárosi lakosság egyébként is gyenge lábakon álló erkölcsét. Mint a legtöbb előítéleteken alapuló propagandának, úgy az I. világháború alatti antiszemita vádaskodásnak is volt tényszerű magva: a hadiszállításokat, amelyek lebonyolítói az addigra kialakult társadalomszerkezetből adódóan nagyobbrészt szükségszerűen zsidók voltak, végigkísérte a korrupció. A papírtalpú bakancsok és a silány minőségű posztó 1915- ben kirobbant ügyét például hónapokig tárgyalta a sajtó.3 Az antiszemita érzülettől befolyásolt emberek szemében a korrupcióban bűnös vagy azzal megvádolt személyek könnyen váltak a zsidóság egészének mentalitását megtestesítő szimbolikus alakokká - mintegy igazolva Prohászka és mások korábbi vádjait. Az antiszemitizmus első világháború alatti történetét monografikus igénnyel feldolgozó Bihari Péter úgy fejezi be könyvét, hogy 1916-1918-ra „a zsidókérdés már a társadalom összes pórusát átjárta”, s a középrétegek zsidó és nem-zsidó csoportjai közötti »nagy leszámolás« lényegében elkerülhetetlen volt.4 Lehetséges, hogy Bihari Péternek igaza van, ámbár nem tudhatjuk, hogy a háború másféle befejeződése esetén — vagyis összeomlás, forradalmak és Trianon nélkül — valóban ugyanaz történt volna-e, mint ami így lezajlott. A háború azonban — mint tudjuk — összeomlással, forradalmakkal és Trianonnal fejeződött be, s ez az eseménysor újabb lékeket vágott a nemzeti liberális integráció eresztékeiben már egyébként is recsegő-ropogó hajóján. A zsidóság egyes csoportjainak látványos gazdasági és társadalmi sikerei ellenére az ország politikai irányítását a történelmi magyar elit 1918-ig szilárdan a kezében tartotta. A dualizmus félévszázada alatt kormányt alakító 16 magyar miniszterelnökből 10, a 111 miniszter közül pedig 38 tartozott a bárók és a grófok közé. A többiek — Wekerle Sándor és néhány más polgári származású miniszter kivételével — a dzsentri rétegeket reprezentálták. A közigazgatás alsóbb szintjein hasonló volt a helyzet.5 Bár az 1918-1919-es polgári demokratikus forradalom vezérkara már egészen más képet mutatott, még annak a vezetője is egy arisztokrata: gróf Károlyi Mihály volt, akit a mintegy 40-50%-os rep2 Randolph L. Braham: A holokauszt Tinódija. Múlt és Jövő, Bp., 2014. 33. 3 Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Napvilág, Bp., 2008. 4 Uo. 252. 5 Andrew C. Janos: Backwardness in Hungary, 1825-1945. University Press, Princeton 1982. 100-111.
